16. fejezet

Mielőtt bárki elkezdené újratölteni az oldalt, aggódva, hogy nem töltődik be rendesen a betűtípus, annak most szólok, hogy változás volt, mostantól, ilyen, sima, rendes, egyszóval; olvashatóbb.
Sziasztok. c:
Igen, igazam volt, úgy néz ki, hogy elvesztek az olvasóim. :'(  Senki sem kommentelt, és tudom, hogy elvesztettem a bizalmatokat, de kééééééérlek titeket, hogy legalább annyit írjatok, hogy "jó", vagy "nem jó", esetleg "borzalmas". :]
Elárulok valamit; ebben a fejezetben mindkét családdal jobban megismerkedünk kicsit. Éppen ezért, a fejezet végén mindkét családról kaptok képeket, hogy milyennek képzelem őket. FIGYELEM! Előre kijelentem, hogy az Abby apját formáló emberrel SEMMI bajom sincs, sőt, nagyon szeretem, csak őt képzeltem bele. (mielőtt valaki árulással vagy egyébbel vádolna :D) Abby anyukáját Daisy-nek hívják, az apukáját meg Joe-nak.
Amúgy, az külön egy vicc, hogy Abby környezetében szinte mindenkit képzeltem valakinek, csak Abbyt nem. Persze, az én fejemben él a kép, hogy milyen a külseje meg minden, csak nincs olyan színész. :)
Kérlek titeket, hogy a második számot csak a fejezet elolvasása után nyissátok meg, mert az most is magyar feliratos és kapcsolódik a fejezethez! A két zene között van egy kicsi (heheh) eltérés, legalábbis hangulatban. Sokat gondolkodtam, hogy feliratos legyen-e mindkettő, és végül olyan is lett, mert ugye attól még, hogy van felirat, nem muszáj elolvasni, akit meg érdekel, annak rögtön itt van. Szóval mindkettő feliratos, de a másodikat tényleg csak utána nyissátok meg, kérlek! <3
Köszönöm, és ugye a képek alatt a zene.. :D
Ui.: Ha valakinek ismerős a cím, akkor írjon nyugodtan, mondjuk a tervrajzból szerintem sok embernek le fog esni! És a képeken a lakás már úgy néz ki, mint amikor Abby fog ott lakni. Most, mikor ők nézik, persze teljesen üres, csak nektek így mutatom. :D <3
Uui.:  Gyengébbek kedvéért, a világosabb színnel írt szavakra kell rákattintani a képekhez, kivéve a dőlt betűs résznél.
Tsók!
Faith






Azóta a bizonyos starbuck-os délután óta már eltelt egy hónap. Én szépen elkezdtem beilleszkedni New York lakosai közé, már nem okoz gondot, hogy ne üssek el mindenféle jöttmentet aki csak szórakozásból mászkál az út közepén, megtanultam, hogy milyen bolt hol van, a Central Parkban is sétáltunk, és természetesen Steven is keresett. Még aznap este mikor kijöttünk a kávézóból, és elbúcsúztunk Brit-től (akivel azóta egész jó barátnők lettünk), csörgött a telefonom.
"- Hol a fenében vagy?! És mi történt a lakásommal?! És miért hagyott Peter egy üzenetet, hogy elköltözik és felejtsem el, he?! - ordított a telefonba.
- Nyugodj meg, lélegezz! - mondtam és leintettem Aaront, aki teleszívta levegővel a tüdejét, hogy kiossza a velem kiabáló alakot. "A bátyám.." formáltam számmal, és égnek emeltem a szemem. Steven a vonal túlsó végén tényleg azt tette amit mondtam, és utána csöppet nyugodtabban szólt; 
- Magyarázd meg, kérlek. 
- Én ömm..üh..a.. - és itt néztem segélykérőn Aaronra. Ő vigyorogva kivette a kezemből a telefont, és elbűvölő hangon elkezdett beszélgetni a bátyámmal. Röpke öt perc után visszaadta, és továbbra is vigyorgott. 
- Már valamennyire értem. De mi lett a lakásommal? - beszélt immár velem. 
- Volt egy kis dulakodás.. De ha lehet, ezt nem most mondanám el. Találkozunk holnap? - léptem arrébb, és lehalkítottam a hangom. 
- Holnap nem jó. Most nem érsz rá egy gyors mekire? 
- Hol? 
- Times Square. Tudod, hogy hol van? 
- Aha. Kábé tíz perc és ott vagyok. Szia. - és letettem a telefont. Ezek után Aaron elkísért a kocsimig, és édes csókkal búcsúzott. Igazam volt, és közel tíz perc alatt odaértem. Steven már bent ült, előtte két fagyi, egy üdítő és egy sajtburger. Nekem háttal ült, ezért mögé sétáltam, és lesből megöleltem. Rögtön három csalódott női szempár kapta el a tekintetét. Hát igen, nem éppen csúnya a bátyám. - Hello! - nyomtam egy puszit is az arcára, és leültem vele szemben. Még kettő nő fordult vissza csalódottan a tálcájához. 
- Szia. - mosolygott.
- Levágattad a hajad? - húztam össze a szemöldököm, és elvettem a sajtburgert. 
- Nem mondanám, hogy levágattam. Inkább csak megigazíttattam. - vigyorgott. Oda nyújtottam neki az immár elfelezett sajtburgert, és beleharaptam az én oldalamba. 
- Jól áll. - dicsértem meg mosolyogva, és közben megfigyeltem, hogy a pultos lány is csalódott sóhajjal tápászkodott fel, mikor elfeleztem a szendvicset. 
- Miért is áll romokban a folyosóm? - támasztotta meg az állát.
- Hé! Nem áll az romokban, csak kell egy kis takarítás. - nyúltam a pohár után - Amúgy Peter csinálta.
- Mit csinált?! - ráncolta a homlokát. Én mély levegőt vettem, és próbáltam elnyomni a bennem növekvő pánikot, mert visszaemlékeztem. 
- Peter..mondhatni, hogy elrabolt. - remegett meg a hangom, és erre Steven is azonnal megfagyott rágcsálás közben. - Ismersz valami Jasont? - bólintott - Na, ők tették azt.. 
- Pontosan mit csináltak? - fogta meg a kezem. Erre még nem voltam felkészülve, könny szökött a szemembe és remegni kezdtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kell ezt elmondanom bárkinek is. 
- Ők.. én... anyával álmodtam..Fura volt, mert az mondta, hogy ne bízzak Peter-ben. Mikor felébredtem, sírtam, és leestem az ágyról. Peter is ott volt, de nekem az álom járt a fejemben, ezért beszaladtam a fürdőbe. Onnan hallottam meg, hogy bejött egy másik ember, ő volt Jason. Olyanokat mondtak, hogy ki kell engem csalogatni, de persze nem tudták, hogy hallom. Ezután Peter beszólt hozzám, és én olyan hülye voltam, hogy kinyitottam az ajtót. Akkor az a Jason gyerek rám vetette magát, de én elfutottam. A folyosón értek be, ahol... - már rendesen sírtam, és rázkódtam. Kicsit felhúztam a pólóm alját, hogy láthatóak legyenek a kék-zöld foltok a hasamon és hátamon. A hajam is megemeltem, hogy a tarkómon lévő púpot is megtudja nézni. - Röviden ez történt. - mutattam magamra - Elájultam, ők meg elvittek valami raktárba. Sikerült kimásznom a pince ablakon át, és felismertem, hogy hol vagyok. Elindultam a sztráda felé, ott futottam bele Aaronba. És ő megmentett. - itt zokogtam. Steven átült mellém, és szorosan magához ölelt, persze vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon. Szemében borzalom és rémület lapult, de inkább volt sokkos állapotban. Mackó karjaiban biztonságban éreztem magam, és, hogy lenyugodjak visszagondoltam azokra az időkre mikor otthon grilleztünk a kertben, vagy mikor fociztunk a házba, amitől anyu ideges lett, nehogy összetörjünk valamit. Persze, sosem történ ilyen, de neki minden alkalommal muszáj volt kiabálnia velünk egy sort, mielőtt belenyugodott volna. Szépen lassan csitult a sírásom, és a könnyeim se kívánkoztak annyira ki, így sikerült valamennyire összeszedni magam.
- Nem tudom elhinni... - dadogta.." 
Persze eltudta hinni, csak nem akarta. Én nem jelentettem fel se Jasont, se Petert, pedig győzködött, hogy tegyem azt. Aaron még mindig nem tud arról, hogy pontosan mi történt velem, de így is rendesen megvagyunk. Erről jut eszembe! Hol van?! Már tíz perce itt kéne lennie. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk lakást nézni. Beszaladtam a mosdóba, pisiltem és megigazítottam azt a kevés sminket amit hordok, közben folyton az órámat lestem. Na, ez volt a hátránya, hogy tudtam a balesetéről. Folyton aggódtam, hogy nehogy megint túl gyorsan hajtson, vagy valami részeg menjen neki. Mikor lassan fél órája hírét sem hallottam, felkaptam a táskámat és eléggé frusztrált arckifejezéssel indultam a liftek felé. Közben Aaron nekem is csináltatott egy kulcsot, és ezzel együtt megkaptam a postaládáét, a tárolóét, és a belépő kártyát a garázsba. Talán nem fogta fel teljesen, hogy nem fogok itt maradni örökre, nem mintha nem lenne kellemes. Éppen megnyomtam volna a hívó gombot amikor a lift csilingelve kinyílt, és Aaron sétált ki belőle mosolyogva. Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a nyakába ugrottam, aminek következményeképpen visszatántorodott a felvonóba. Nevetve csókolt meg, és utána a mellkasára vont.
- Sajnálom. Bent tartottak. Tudod, jön a lapzárta, meg minden. - suttogta a hajamba - És tudom, hogy megjárattam veled a pokol bugyrait.
- Azért ne legyél olyan nagyra magaddal. - morogtam a mellkasába, pedig mindketten tudtuk, hogy igaza van. Ő megint elnevette magát, és kiszálltunk a liftből.
- Kééérlek menjünk az én kocsimmal! A tiéddel az életben nem érünk oda! - cövekelt le a parkolóhelyek előtt. Így, onnan nézve, tényleg kissé viccesen nézett ki a két kocsi egymás mellett;  a porsche, meg a majdnem széteső, több tíz éves volvo, aminek csak úgy nyílik ki a jobb hátsó ajtaja, ha belerúgsz, és emeled. De, ez van!
- Nem! Nem megyek a te kocsiddal! Amúgy minek neked ilyen száguldozós autó?! Oké, lehet, hogy az enyémmel nem lehet kétszázzal menni, de van lelke! Szóval...gyerünk macsókám.
- De nézd meg! Az enyém egy Porsche Carrera Gt a tiéd meg...az mi? Egy száz éves vacak!
- NEM! - tiltakoztam - Neki lelke van! És van neve is. Először is Constance [Konsztansz], másodszor pedig egy Volvo 740-es, pöpec kis kocsi. De ha te ragaszkodsz ahhoz a halálmasinához... - vontam meg a vállam, és beültem az én jó öreg Constance-omba. Aaron látványosan szenvedte el magát az ajtóig, és még látványosabban dobta be magát az ülésre.
- De akkor ajánlom, hogy beinduljon! - kötötte be magát.
- Be fog. - simogattam meg a kormányt, és bár másoknak talán köhögve indult a motor, én tudtam, hogy Constance csak így üdvözöl. Széles mosollyal az arcomon hajtottam ki a garázsból, és balra fordultam.
- Hova is megyünk? - kérdezte Aaron.
- Perry Street.
- West Village? - húzta fel a szemöldökét.
- Ühüm.
- Olyan messze nem fogsz költözni! - rázta a fejét.
- Csak negyedóra! - nevettem.
- Tudod, hogy az mennyi?! Nem. Nem! Nem,nem,nem! - pirosat kaptunk, így alkalmam nyílt meggyőzni. Odahajoltam és apró csókkal leptem el az állát, az arcát, és közeledtem a szája felé. A szája sarkára is adtam egy kis puszit, majd kicsit megbiccentettem a fejem, ami által közelebb kerültem az ajkaihoz.
- Biztos? - nyöszörögtem. Ő csak lassan megrázta a fejét, és még adtam egy csókot az alsó ajkára. - Teljesen? - megint nem válaszolt, de ezúttal bizonytalanabb volt az a fejrázás. Most az felső ajkát vette célba, és a pillekönnyű csók után nem hajoltam távolabb, így még hozzá ért a szám. - Annyira nagyon biztos, édesem? - ő hangosat sóhajtott, majd elvigyorodott.
- Oké, menjünk! Erre jó az a halálmasina. Nem tizenöt, hanem csak tíz perc. Az meg tűrhető.
- Na látod! - nyomtam egy rendes csókot a szájára, és beletapostam, mert éppen átváltott zöldre a lámpa. Lassan tényleg odaértünk, és leparkoltunk a 64-es szám elé. - Nekem tetszik! - néztünk együtt az épületre.
- Nem rossz. - hagyta rám, és megfogta a kezemet. Becsöngettünk, majd mikor a hölgy beengedett felsétáltunk.
- Jó napot! Maga Ms.Abby Westlide? - nyújtott kezet egy szimpatikus nő.
- Igen, én lennék. Ő pedig a barátom, Aaron Hell. - mutattam a mellettem álló Aaronra.
- Ó, igen, tudom! Olvasom a cikkeit. Nagyon jól bánik a tollával Mr.Hell. - rázott velünk kezet - Én Miranda Emren vagyok, de kérem hívjanak csak Mirandának. Jöjjenek megmutatom a lakást. - mi követtük, és egy szép ajtó előtt találtuk magunkat. - Nézze, így kell kinyitni. Először az alsó, aztán a felső zár. Megjegyezte? Alsó, felső. Oké? - én bólintottam, ő pedig folytatta. - Itt egy előszoba, amihez mint maga is látja, csatlakozik a konyha, itt a fürdő, és így ha átmegyünk gardróbbon, a hálóban találjuk magunkat, ami egybe van nyitva a nappalival. Ugye milyen jó, így együtt? 
- Igaza van. Nekem nagyon tetszik! - néztem körbe - Szerinted? - fordultam Aaronhoz.
- És miért akarják ilyen gyorsan kiadni? - ráncolta a homlokát.
- Teljesen ésszerű kérdés. - bólintott Miranda - Azért, mert az előző lakónak volt pár botránya. Tudja, teljesen az a fajta aki nem dolgozik, hanem a szülei fizetnek helyette mindent. Helga Capp, tudja annak a nagy olajmágnásnak a lánya. A szülei megunták, hogy drogozik, iszik és minden este más férfit hoz fel a lakására. Megmondták neki, nem fizetik többé. Helga, meg magától nem tudja ezt eltartani, mert semmi félretett pénze, és dolgozni még az életben nem dolgozott.
- HG? - suttogtam elképedten, pont mikor belépett az ajtón.
- Abby? - kérdezte ő is. Nem tudom elhinni, hogy ez a nő, Helga lenne. Az a lány, aki a gimiben több tonna sminket viselt, botoxolt, gucci táskában hordta a csivaváját és mellműtétet csináltatott.
- HG, te vagy? - léptem közelebb. Ő szomorúan lesütötte a szemét, és próbált elbújni a kapucnija mögé.
- Igen.. Kicsit lejjebb adtam a színvonalból, látod. - nevetett fel hisztérikusan. Na, ez nem változott. Még mindig kiráz tőle a hideg. Valószínű, hogy azért, mert ha nevetett, akkor általában rajtam. Vagy a fogszabályzómon, vagy a ruháimon. Egy szó mint száz, utáltuk egymást. Folyton sértegetett, bántott. Én meg tűrtem.
- Megveszem. - mondtam és farkasszemet néztem vele. Élveztem, hogy most én vagyok az irányító.
- Rendben! - kiáltott fel Miranda. - Hozom a papírokat. - és kisétált az ajtón. Helga, ahogy meglátta Aaront nézelődni, kicsit megigazította zsíros haját, és megcsipkedte az arcát.
- Miranda, kedves.. Nem gondolja, hogy a másik vevőt is meg kellene kérdezni? Nem fair, ha így eladja. - nyávogott, mikor Miranda visszaért. Miranda kérdő pillantást vetett rám, én pedig kissé kárörvendő mosollyal húztam magam mellé Aaront.
- Helga, ő itt a barátom, Aaron Hell. - vigyorogtam, és lábujjhegyre álltam, hogy megmutassam Helgának, pontosan milyen barátom is. HG azonnal elkomorodott, és csúf grimaszba torzult az arca.
- EZ NEM IGAZSÁG!!! MINDENT Ő KAAAAP!! - ordított és kidobálta magát az ajtón. Miranda és Aaron elképedve néztek utána, én meg majdnem összeestem a röhögéstől. Na, most ki nevet?
- Itt a tervrajz, és szépen kérlek itt írd alá, ezt meg olvasd el. - tolt az orrom alá pár papírt. Miután végig nyálaztuk a szerződést, boldog vigyorral a fejemen írtam alá, és Aaron nyakába ugrottam. Nem tudtam, hogy minek köszönhetem ezt a hirtelen örömkitörést, de annyira boldog voltam. A vigyort nem tudtam levakarni a fejemről, és mikor Miranda átadta a kulcsokat és kezet fogtunk, hát, igen, akkor megint Aaron nyakába ugrottam. A kocsiig szinte eltáncoltam, és mikor beültünk egy percre csak szorítottam a kormányt.
- Jól vagy? - kérdezte Aaron.
- Ühüm, igen. Csak... csak tudod nekem ez az első lakásom. És olyan boldog vagyok! Anyu halála óta, szinte nem is volt magánéletem. És most! Itt van a lakás, és te is... már csak munka kell. - mosolyogtam - Na, de menjünk! - beindítottam a motort, és elindultunk hozzá.

Leparkoltam a garázsban, és kipattantam a kocsiból.
- Biztos, hogy vissza kell menned? - kérdeztem szomorkásan.
- Sajnos igen.. - sétált át az én oldalamra, és szorosan magához ölelt. - De sietek vissza. És a hétvégén elmegyünk bútort venni, jó? - emelte meg a fejem az államnál fogva. Én mosolyogva bólintottam, ő pedig egy búcsúcsók után beült a kocsijába, és elhajtott. Pár percig még bámultam utána, mikor a telefon csörgése felriasztott.
- Hallo, itt Abby. - szóltam bele, és elindultam a lift felé.
- Szia, Lisa vagyok. - nevetett a húgom. Én megtorpantam, és összehúzott szemöldökkel néztem a telefonra.
- Lisa, apa tudja, hogy hívsz? Olyan mérges szokott lenni, ha nem szólsz neki, mielőtt használnád a telefont!
- Igen, tudja! Itt áll mellettem.
- Ó, értem. És, hogy vagytok?
- Váááárj, most oda kell neki adnom. - mondta letörten.
- Abby? Hol vagy lányom?! Jöttünk meglátogatni, de Steven azt mondta, hogy nem nála laksz. - dörmögte apa. Én a homlokomra csaptam, és visszarohantam a kocsihoz.
- Papa, most pontosan hol vagytok? - kérdeztem idegesen, mert sehol nem találtam a kulcsot.
- Itt vagyunk egy McDonald's-ban. Valami idő négyzeten..
- Áá, a Time Square-es mekiben vagytok. Rendben, ne mozduljatok! Tíz perc és ott vagyok! - mondtam és letettem a telefont. Beugrottam a kocsiba, és gyorsan kilőttem a garázsból. Kissé eszelősen soroltam be a forgalomba, és idegesen doboltam a kormányon, mikor pirosat kaptunk. Ezt sehogy sem értem. Apa azt mondta, hogy nem fog meglátogatni. És most, tessék! Ebből nem lesz semmi jó. Egy kicsit messzebb a mekitől leparkoltam, és a további utat futva tettem meg. Mikor beléptem, Lisa rögtön a nyakamba ugrott. - Szia, pici lány! - puszilgattam meg. A karjaimban vittem el az asztalig, és ott is az ölemben ült. - Hahó, papa.
- Abby! Mi az, hogy nem a bátyádnál laksz?! Akkor hol?! - ökle hangosan csattant az asztalon, mire sokan ránk néztek. Lisa alig észrevehetően remegni kezdett, és én is megijedtem egy kicsit.
- A barátomnál. - közöltem fagyosan. Papa elvörösödött, és szinte kiabált.
- Milyen barátodnál?! Egy hónapja vagy itt, és máris kurválkodsz?! Mi van veled?!
- Ne Lisa előtt! - mondtam. Lassan felálltam, és odasétáltam a pulthoz. - Elnézést, figyelnél egy kicsit arra kislányra? - mutattam Lisára.
- Persze, szívesen! - bólintott a srác - Hogy hívják?
- Lisa. - mosolyogtam.
- Oké. Te, minden rendben van? Ne hívjam a rendőrséget, vagy valami? - méregette apám.
- Nem kell, köszönöm. Ő az apám. - grimaszoltam - Lisa, ő itt...
- Justin. Most egy kicsit én vigyázok rád. - segített ki.
- Gyere, beszéljünk papa! - elindultam kifelé, és arrébb álltam az ajtóból, hogy ne legyünk útban.
- Itt nincs miről beszélni! Rögtön összeszedtél valami ficsúrt, hogy eltartson! Nem ilyennek hittelek, lányom! - kiabált. A járókelők is megbámultak minket, bennem meg felment a pumpa.
- Apa! Nem tudsz rólam semmit! És nem egy ficsúr a barátom, hanem egy kedves, figyelmes fiú. Nem ő tart el, ma vettem egy lakást! - kiabáltam már én is.
- Óó, és miből?! Ő vette, mi?! Kislányom, soha nem hittem, hogy ilyenre képes vagy! Csak azért lefeküdni valakivel, hogy pénzeljen!
- Mi még nem feküdtünk le!
- Érdekel is engem! Nem maradsz itt tovább! Haza jössz detroitba! - bennem megállt azt ütő, és még hangosabban kiabáltam;
- Nekem már itt van az otthonom! És minek menjek haza?! Nem bírsz egyedül leülni a tv elé? Vagy segítsek kinyitni a sörödet?! Mióta anya meghalt, soha nem voltam ilyen boldog! Te is teljesen megváltoztál, és én tartottam el mindannyiunkat! Nem tettél te értünk semmi! - lendítettem égnek a kezem.
- Ne merészelj így beszélni velem! - kapta el az állam.
- Ez fáj! Engedj el! - próbáltam magamról lefeszegetni az ujjait.
- Ide figyelj! Vagy most eljössz velünk, vagy kitagadlak! - engedte le a kezét.
- Papa.. tagadj ki, nem érdekel. Önző egy ember vagy, ha inkább a saját kényelmedre gondolsz, mint a lányod boldogságára. - suttogtam. Az ő szeme tágra nyílt, majd a következő percben pofon vágott, és a járda túl gyorsan közeledett az arcom felé. A földről néztem fel rá, égő arcomat fogtam. Két férfi rontott ki az étteremből, és lefogták apát. Egy harmadik is besegített, és egy aggódó lány jött oda hozzám, szemüvegben és fogszabályzóval.
- Jesszuska, jól vagy? - segített fel a földről.
- Persze.. - meredtem apámra, aki becaplatott az étterembe. Karon fogta Lisát, és elkezdte kihurcolni. Lisa sírt, és kiabált; "Papi, ne, ez fáj!". - Nem viheted el! Így nem! - futottam utána. Apa rám se bagózott, Lisát belökte a hátsóülésre, ő maga pedig előre ült. Gyorsan beindította a motort, és majdnem áthajtott a lábamon. Lisa a hátsó ablakot ütögette, és a nevemet kiabálta. Megdöbbenve álltam a járda szélén, egészen addig, míg a mekis srác, Justin, oda nem jött.
- A fater nem fizetett. - simította meg a vállam. Még mindig magam elé meredve besétáltunk, és elővettem tíz dollárt a táskámból.
- Ennyi elég? - kérdeztem. Ő bólintott, én meg zombi állapotomban elsétáltam a kocsimig. Egészen lassan hajtottam, sokan rám is dudáltak. Gyorsabban nem mertem hajtani, mert a gondolataim az előbb történteken jártak, és a könnyeim is eleredtek. Zokogva hajtottam be a garázsba, leállítottam a motort, de mikor kiszálltam, pár lépés után összeestem. Mikor a porsche behajtott, én még mindig a földön ültem, és sírtam. A kocsi csikorogva fékezett, és Aaron ugrott ki belőle.
- Mi történt? - húzott az ölébe. Én a nyakába fúrtam a fejem, nem bírtam beszélni. Nem tudtam elhinni, hogy a papám, akivel annyit játszottunk, most megütött. Ó, mama, annyira hiányzol! - Várj egy picit. - suttogta Aaron, és visszaültetett a talajra. Gyorsan beállt a kocsival, és utána megint a karjaiba vett. Mikor felértünk a lakásba, óvatosan a kanapéra fektetett. Pár perc múlva egy teával tért vissza, és átölelt. Szépen megittam, és fél óra múlva abba tudtam hagyni a sírást.
- Apa itt volt... Mármint nem pont itt, hanem a mekiben. Lisával jöttek meglátogatni. De..valahogy az lett a vége, hogy sértegetett, és azt mondta, hogy vissza kell mennem. Én azt mondtam neki, hogy önző, erre..erre...megütött... - sírtam fel újra. Aaron megfeszült, és mereven arrébb tolt.
- Megütött? - sziszegte összeszorított fogakkal.
- Meg. - bólintottam könnyes szemekkel. Ő egy percre szúrósan nézett maga elé, aztán hevesen magához húzott. Ajkaival becézgette az én ajkaim, aztán fejét a nyakamba fúrta.
- Annyira sajnálom.. - suttogta.
- Neked nincs mit. - öleltem át a nyakát - Ne mondj butaságokat.
- Lehet, hogy ezt nem most kéne megkérdeznem.. De anyu azt szeretné, hogy holnap gyere el hozzánk. Megteszed? - puszilgatta a nyakam.
- Szívesen elmegyek, köszönöm. - nyomtam egy puszit a hajába, és felálltam.
- Én most megyek, lefekszem aludni. Jó éjt! - húzott vissza, és adott egy csókot. Utána lassan álltam fel, megfontoltam lépkedtem a mosogató felé, hogy elöblítsem a csészém. Aaron csakugyan lefeküdt, és én halkan belopództam hozzá a pizsimért. Beálltam a zuhany alá, hajat is mostam. Mikor kiszálltam, gyorsan megtörülköztem, a hajam is átdörgöltem, majd Aaron karjai közt aludtam el.


- Szerinted így jó leszek? - pördültem meg.
- Te mindenhogy jó vagy! - ölelt meg.
- De most komolyan! - fészkelődtem.
- Igen, gyönyörű vagy. - sóhajtott és kinyitotta az ajtót - Induljunk, mert már elkéstünk!
- Uppsz. - kommentáltam értelmesen.
- Igen, uppsz. - forgatta a szemét - De az én kocsimmal megyünk!
- Okéé.. - fintorogtam. Becsusszantam a porsche finom bőrülésébe, és próbáltam nem Constance-ra nézni, mert úgy éreztem csalódott bennem.
- Bekötötted magad? - ült be Aaron is.
- Viccelsz?! Az volt az első dolgom! - öleltem magamhoz a táskám - Ez a kocsi, komolyan mondom, egy katasztrófa.
- Hahaha. - indította be a motort. Az én kocsim indulásához képest, ennek nem is volt hangja. Puhán gurultunk ki a garázsból, és befordultunk.
- Amúgy hol laknak? - kérdeztem.
- Ott. - mutatott egy felhőkarcolóra, nem is olyan messze.
- Ilyen közel? Akkor minek kocsival megyünk?! - értetlenkedtem.
- Mert én nem vagyok hajlandó visszasétálni, miután teleettem magam anyu marhasültjével. - kacsintott.
- Így már világos. - nevettem. Pár perc alatt oda is értünk, és az itteni portás is kedvesen üdvözölt minket. Mondjuk, ez a dolga, de látszott, hogy jóban van a családdal. Aaron kihalászott egy kártyát a pénztárcájából, egy kis érzékelőhöz érintette a liftben, és utána megnyomta a legfelső emelet számát.
- Hahó, megjöttünk! - kiáltott mikor felértünk.
- Sziasztok! - futott ki Pansy az egyik szobából, és megölelt minket.
- Helló! - sétál ki egy másik szobából egy férfi.
- Annyira vártunk már benneteket! - kiáltott egy nő, és utána meg is jelent.
- Öcsi! - nevetett egy másik lány a kanapéról.
- Pansyt már ismered. Ő itt apa, anya, és Diana. - mutatott sorban az emberekre.
- Anya, apa...nevünk is van! Csak nem gondoltad, hogy ő is így fog minket hívni! - dorgálta meg, de sütött róla a szeretet - Én Jill vagyok, ő pedig a férjem, Jim. - ölelt magához.
- Szervusz! - rázta meg a kezemet Jim.
- Szia, én Diana vagyok. Az én nevemet legalább megmondta. - ölelt meg ő is.
- Jillian Hell, a híres színész és Jim Hell, a sztárügyvéd? Meg Diana Hell a lakberendező? - ámultam el.
- Igen, igen, de azért én nem így emlegetném magunkat.. - mosolygott Jim.
- Hűha, köszönöm, hogy meghívtak. És amúgy Abby a nevem, ha még nem... - sandítottam oldalra.
- De igen, mondtam már! - nevetett Aaron és magához ölelt.
- Akkor jó.. - mosolyogtam.
- Na, csüccsenjetek le, mindjárt hozom az ebédet! - noszogatott minket Jill, és újra eltűnt. 
- Erre! - mutatott balra Diana, és elkezdett menetelni. Jim nevetve a nyomába eredt, ő is menetelve. Pansy mosolyogva megrázta a fejét, és egyszerűen utánuk sétált. Mi is csak sétáltunk, de jót nevettem rajtuk. Már hallottam róluk, és teljesen másnak képzeltem őket. Nem gondoltam volna, hogy egy híres színésznő otthon főzőcskézik.. Mmm.. Aaron kihúzta nekem a széket, és utána ő is leült mellém. Velünk szembe a két Hell lány ült le, és az egyik asztalfőt Jim foglalta el.
- Tádám! - kiáltott Jill mosolyogva, és beegyensúlyozott a karján egy nagy ezüsttálcával, és két nagytányérral. Mikor letette, akkor láttam, hogy a tálcán a marha van, a két tányérba meg krumplisaláta és majonézes kukorica. - Szedhetek? - nyújtotta kezét a tányéromért.
- Igen, köszönöm! - adtam neki oda. Mikor az enyémet visszaadta, sorba mindenkinek adott ennivalót, végül magának is, és leült az asztal másik végére.
- Bon appetit! Együnk! - mondta Jim, és beleharapott a marhába.

 

Zene
Még egy zene :)