18. fejezet

Hahóó.
Sajnálom, hogy ilyen keveset írok (mindenhova), de esküszöm, szeretnék, csak nincs időm. A hét minden napján van valami különórám, kivéve pénteken, de akkor leginkább egy járkáló zombira hasonlítok. Sajnos olyan kevés szabadidőm van, hogy azt a keveset is inkább az alvásra, tanulásra és úgy általában családra fordítom. Éppen ezért ilyen beszámíthatatlan az új fejezet(ek) felkerülése. Az erőmtől függően próbálok mindenhova a leggyorsabban felrakni egy normális hosszúságú írást, de lássuk be, max. 4 óra alatt írni három blogba...nem könnyű, de megpróbálom.
És most... több mint 5000!
Húúú. Mikor megláttam nem is hittem a szememnek! Ennyien nézték az oldalam? Az enyém? Úúúúúristen! :D Köszönöm! Komolyan! Sosem hittem volna, hogy bárkit is érdekelne az én firkálmányom, csak reménykedtem, hogy lesznek olvasóim. És köszönöm azoknak is, akik annak ellenére kitartottak mellettem, hogy egy rendetlen, lusta és gonosz írónő vagyok. Mert az vagyok, nem? :)
Jó olvasást!
 Faith





A gyrost a közeli szemetesbe hajítottam, és átvágtam az úton. Felnéztem a táblára, és újra meg újra elolvastam; Kelly Gomer Táncstúdió.
Mosolyogva beléptem az ajtón, és a pulthoz libbentem.
- Helló! Van itt valaki? - néztem körül.
- Igen, egy pillanat! - hallatszott a paraván mögül, és a következő pillanatban egy kedvesnek tűnő lány lépett elő, kezében egy nagy halom papírral. - Miben segíthetek? - mosolygott rám, de utána rögtön az arcára is fagyott az a mosoly, mert a papírok ezer felé szállva, kicsúsztak a kezéből. Letérdeltem, és elkezdtem összeszedegetni a pultnak ezen oldalára esőket, és haladtam tovább, mikor egyszer csak összekoccantunk. Nevetve fogtuk a fejünket, és a papírokkal együtt felálltunk. - Szóval, miben segíthetek? - kérdezte újra.
- Szeretném megkérdezni, hogy van-e még szabad hely bármilyen időpontban. Mindegy, hogy milyen stílus. - vigyorogtam.
- Megnézem. - a sok papír alól kivakart egy noteszt, és felnyitotta - Sajnálom, de nincs...hacsak nem akarsz az öt évesekkel balettozni.
- Óó. Nem, azt nem akarok. És termet lehet foglalni? - próbálkoztam tovább.
- Nem, már azt se... - nézett rám bocsánatkérőn.
- Értem.. Azért köszönöm. - intettem, és letörten elindultam kifelé.
- Hé, várj! - kiáltott utánam. Visszafordultam, ő meg odajött hozzám, és egészen halkan kezdett beszélni - Mutatok valamit. Gyere. - és ezzel karon ragadott. Egy ajtó előtt álltunk meg, ahol aztán beütött egy kódot, és bementünk a helységbe. Sárgás félhomály uralta a szobát, a lehúzott sötétítők miatt. Takarító holmikkal, és pár próbababával volt telezsúfolva az egyik fele, viszont a másik teljesen tiszta volt, egy balettrúddal, és ezek mögött állt egy csapat táncos. Azonnal megtorpantam, és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mi következik.
- Ne aggódj. Ők nem látnak minket. Tükörüveg. - bökött feléjük - Viszont halkan, mert szinte minden áthallatszik. - kacsintott, és odasétált - Őt utálom. - mutatott egy ötvenes éveiben járó nőre, aki egy botra támaszkodott, és olyan szoros kontyba volt fogva a haja, hogy az én hajhagymáim borzadtak el. A recepciós lány bandzsított, a kezével feltolta az orrát, vagyis malacpofát vágott, és halkan röfögni kezdett, egyenesen a nő képébe. Majdnem hangosan felvihogtam, de időben befogtam a számat, így csak valami cincogást lehetett hallani. - Egyébként az én nevem Ivey [ejtsd ; Ájvi].
- Én Abby vagyok. - ráztunk kezet.
- Oké, utálom, de jók az órái. Állítólag. - grimaszolt - Ezt mindenkinek titok, de miután lejárt a munkaidőm, bejövök ide, és mondhatni, résztveszek az esti edzésen. Ha gondolod, akkor te is csinálhatod ezt.
- Komolyan mondod?
- Teljesen... Rajtad valahogy látszik, hogy értékeled az ilyet, és az is, hogy a tánc a mindened..az egyik mindened..az életed része..vagy mit tudom én! - nevette el magát.
- Köszönöm! - néztem rá hálásan.
- Nincs mit. - vonta meg a vállát - Ha gondolod, most itt maradhatsz...bár én elsőre nem ezt az órát ajánlanám. - vigyorgott.
- Akkor milyen órát ajánlanál? - húztam fel a szemöldököm.
- A délutánit, vagy a késő estit Marisa-val.
- Ühüm.. Oké. Te is azokon szoktál részt venni?
- Neeem.. én olyanokat nem tudok csinálni. - röhögött - De neked tökéletes lesz!
- Biztos? - húztam be a nyakam.
- Teljesen! - bökött oldalba. Kicsit hangosan felröhögtem, a tánctanár azonnal elhallgatott. Ivey vigyorogva megragadta a karom, és gyorsan kirángatott a pulthoz. Még beszélgettünk fél órát, aztán újra kiléptem a Nyugati 47. utca járdájára. A táncstúdió miatt érzett megkönnyebbülés azonnal elszállt, mikor rájöttem, hogy még munkát is kéne találnom. Huuh.. Mi jöhet szóba? Miközben gondolkodtam, elindultam. Táncolni valahol? Nem. Titkárnőnek menni? Nem, mivel nem sokáig bírok egy helyben maradni.
Mindenkivel jól elvagyok, szeretek mászkálni, sok dolgot is elbírok egyszerre... és szinte képen vágott a válasz. Piros-fehér táblával és fekete betűkkel. A TGI Friday's!
Alig bírtam kivárni, hogy a lámpa zöldre váltson, és átmehessek az út túloldalára. Mielőtt beléptem az ajtón, nagy levegőt vettem, és a legkedvesebb mosolyommal léptem be. Belülről nagyon jól nézett ki, és nem volt se túl sok vendég, se túl kevés. A pulthoz léptem, de nem állt bent senki. Pár percnyi ácsorgás után, egy srác sietett elő a hátsó részről, és beugrott a pult mögé.
- Hello, miben segíthetek? - mosolygott kedvesen.
- Szia, ömm.. véletlenül nem kerestek egy pincérnőt? - mosolyogtam vissza félszegen.
- Kevin!! - kiáltotta el magát - Ez nem az én asztalom. - vonta meg a vállát.
- Mi az? - dugta ki egy másik srác a fejét a kiadóablakon.
- Állást keres. - mutatott rám.
- Nem veszünk fel senkit! - rázta meg a fejét, és újra eltűnt.
- Hallottad, bocsi. - vonta meg újra a vállát.
- De nekem tényleg kell ez a munka! - volt valami a helyben, ami nem engedte, hogy feladjam.
- Vele beszéld meg. - mondta, miközben kivitt két koktélt.
- Rendben... - mondtam inkább magamnak, mintsem neki. Elindultam hátra, és pár pillanat múlva meg is láttam az előbbi hapsit. - Jó napot, én Abby Westlide vagyok, és...
- Mi nem veszünk fel senkit. - szakított félbe.
- De én tényleg...
- Nem.
- Nekem szükségem van..
- Süket vagy kislány? - húzta fel a szemöldökét - Nem. - és visszafordult a papírmunkához.
- Kérem, én csak...
- Nem! Úristen! Nem érted? Nem, nem és nem. Viszlát. - ezzel bement egy irodának kinéző helységbe, és rám csapta az ajtót. Fújtam egyet, és a tenyerembe temettem az arcomat. Pár másodpercig csak álltam így, és ekkor határoztam el; én innen nem megyek ki, amíg nem vesz fel. Látszik a helyen, hogy kell a segítség. Visszacaplattam a pulthoz, és lecsaptam a táskám. Kikotortam belőle egy hajgumit, és felkötöttem a hajam. Behajoltam a pult mögé, és elcsórtam egy kötényt és egy tálcát. Az ajtón éppen egy pár lépett be...tökéletes! A felszerelésemhez hozzáfogtam két étlapot, és hozzájuk léptem.
- Jó napot, üvd a TGI Friday's-ben! Miben segíthetek? - mosolyogtam.
- Jó napot, ebédelni szeretnénk. - mondta a férfi.
- Ketten? - kérdeztem.
- Igen. - bólintott a nő - Tudja, éppen nászúton vagyunk...most először járok New York-ban!
- Gratulálok! Kövessenek, megmutatom az asztalukat. - intettem. Elindultam egy kicsit eldugottabb zug felé, és félre álltam. - Ez az asztal megfelel?
- Tökéletes! - mondták egyszerre. Miután leültek, átnyújtottam az étlapokat, és reméltem, hogy automatikusan van a kötények zsebében toll és kis füzet..mázlim volt.
- Inni mit hozhatok?
- Én egy light colát kérek. - mondta a hölgy.
- Én pedig egy sprite-ot.
- Rendben, máris hozom. - bólintottam. Visszamentem a pulthoz, és vigyorogtam. - Egy sprite és egy light cola.
- Te meg mi a fenét csinálsz? - rázta meg a fejét, de azért elkezdte kirakni az italokat.
- Bebizonyítom, hogy igenis szükségetek van rám. - ő elröhögte magát, és átnyújtotta amit kértem. Újra az asztalhoz mentem, mikor a srác aki elküldött, megjelent. Még hallottam, hogy mit mond; - Ez meg mit csinál? - csapott a homlokára.
- Nem én mondtam neki! - védekezett a pultos.
- Akkor meg?
- Magától. Csak felkapott egy kötényt és egy tálcát...és.. látod.. - hadonászott.
- Hibbant tyúk.. nem mondott semmit? - dörzsölt az orrnyergét.
- De... azt, hogy bebizonyítja, hogy szükségünk van rá. - vigyorgott. Én az asztalhoz értem, és felvettem a rendelést. Most jön a kínos rész..visszamenni a pulthoz.
- Ezt a kiadóablakba? - mutattam fel a fecnit.
- Te nem! - kapta ki a kezemből a srác (nem a pultos) és odavitte a kiadóablakhoz..micsoda meglepetés.
- Ne már, Kev. Látod, hogy ügyes! - kezdett védelmembe a pultos fiú.
- De nincs szükség még egy felszolgálóra! Itt van Priss!
- Ohh, igen, sokat segít, a munkaidő háromnegyedét a mosdóban tölti, a telefonjával! Én rohangálok a rendelésekkel! Szükségünk van rá..
- Nincs!
- De, igen!
- Talán...
- Nem talán, hanem igen! Kevin... ne csináld! Te a papírokkal és az átvétellel vagy elfoglalva, Louis főz, Priss....ő Priss, én meg rohangálok mint a mérgezett egér! Kell a segítség!
- Jó! Rendben! - emelte égnek a tekintetét - Fel vagy véve. - morogta - De nincs szükségünk egy olyan lányra, aki mindent elejt, és a pult mögé bújva lakkozza a körmeit. Inkább egy srác felszolgáló kéne...
- Nem vagyok olyan..  - győzelmi táncba kezdtem. Nem néztek hülyének..á, dehogy.
- Max! Mutasd meg neki, hogy mi hol van. Én addig beállok a helyedre, mérgezett egérke. - csapta vállon.
- Hahaha.... - dörzsölte meg a helyet ahol vállon csapták -  Na, gyere...
- Abby. - nyújtottam kezet.
- Max. - csapott bele a tenyerembe - Ő a gonosz főnök, Kevin. Ne maradj le! - és elindult. A kiadóablak mellől nyílt egy kis folyosó, és onnan jutottunk be a konyhába. - Ő itt Louis, a mi eszméletlenül jól főző és eszméletlenül meleg szakácsunk. - mutatott a tűzhely előtt álló férfira.
- Vigyázz a szádra, szépfiú.. - kacsintott - De minden szava színtiszta igazság.. Louis vagyok. És te?
- Abby, az új pincérnő. - mosolyogtam.
- Ezt meg hogyan sikerült elérned? -  húzta fel a szemöldökét.
- Nem, úgy! Hagyd békén a perverz ötleteiddel... - röhögött Max - Gyere, bemutatlak a másik pincérnőnek is.
- Oké, fiúka. Sziasztok. - dobott egy puszit Louis.
- Szerintem kicsit rád van gerjedve... - mondtam Max-nak.
- Igen, talán egy kicsit.. - röhögött továbbra is. Eddig úgy néz ki, hogy ez a srác mindig mosolyog. - Priss! - kopogott be egy ajtón.
- Mi van Max? El vagyok foglalva.. - hallatszott.
- Bemutatnálak valakinek. Gyere ki!
- Kinek?
- Az új pincérnőnek! - na, erre azonnal kivágódott az ajtó, és egy húszas évei végén járó nő bukkant elő.
- Mi van?! Kevin kirúgott? Az nem lehet, én mindig sokat dolgoztam, és el kell tartanom a gyerekeim, és...
- Nem, nem, nem! Nem rúgott ki, csak felvett engem segítségnek! Ne aggódj! - szakítottam félbe.
- Ohh, hál Isten! Köszi Jézus! - dőlt neki az ajtófélfának.
- Én Abby vagyok, te meg Priss, ugye? - nyújtottam neki is kezet.
- Igen, én vagyok! - és magához ölelt - Annyira örülök neked! Így nem nekem kell mindent csinálnom!
- Na, engedd el. Viszem vissza, mert kész a rendelés. - feszegette le rólam Priss karjait.
- Oké-oké... Én még elintézek pár telefont, és megyek! - zárkózott be újra. Én felkaptam a rendelést, és Max beállt a pult mögé. Kivittem, és szaladtam a következő asztalhoz.
Van munkám!

 

Zene :)

17. fejezet

Sziasztok. :)
Köszönöm a kommenteket, nagyon jól estek nekem. <3 <3
Van zene, van kép (feltöltve & belinkelve - még mindig a  világosabb szavakra kell kattintani), és van szöveg is! :DD
Tudom, hogy kicsit fura, hogy a vacsorát átugorjuk, de majd később megértitek miért. ;)
Tudom, ez rövid, és azt is mondhatnám, hogy ez egy kis rész a... hohóó, majdnem elkotyogtam.. 
De most kicsit sietek, mert TRUE BLOOD 5. ÉVAD 1. EPIZÓD, MA ESTEEEEEE!!!! JUHÉÉÉÉÉ!
Bocsi. :'D
Ééés ott jobb oldalt, látjátok a Dance My Life facebook-os oldalát is. Like? :) --->
Ha minden úgy megy ahogy tervezem, akkor péntek vagy szombat délután/este hozom az új fejit.
Jó olvasást!
xoxo.:
Faith






- Köszönöm, hogy eljöttél. - ölelt magához Jill.
- Igazán nincs mit. - ráztam a fejem - Örülök, hogy eljöhettem.
- Kicsit lököttek vagyunk, nem? - tárta szét a karját Jim.
- Nem jobban, mint én! - nevettem, és őt is megöleltem. A lányokról is elbúcsúztam, majd a liftajtó előtt állva mosolyogva néztem Aaront.
- Mehetünk? - lépett mellém. Bólintottam, és egymásba karolva beléptünk a liftbe. - Büszke vagyok rád. - mondta, mikor bezáródott az ajtó.
- Miért?
- Mert kibírtad a családomat. - vigyorgott.
- A családod nagyon is jópofa. Ne nyavalyogj! - bokszoltam bele a karjába.
- Ütögetsz? - vigyorodott el - Komolyan? Ütögetsz? - lassan közelebb lépett, de én hátrálni kezdtem - Ez nem volt jó ötlet. - csóválta meg a fejét és egy lépéssel előttem termett. Elkapott, magához húzott, és csikizni kezdett. Én félig visítottam, félig sírva röhögtem, de nem engedett.
- Nehheee, nem kapokh  leveghőőőőőőőőőt!! - próbáltam szabadulni.
- Ütögetsz? - mormolta a fülembe és tovább csiklandozott. Ekkor csilingelve kinyílt a liftajtó, és egy lány lépett be. - Óóó, szia Suzy! - biccentett a kb. 15 éves lánynak, de nem engedett el.
- Sziasztok. - mosolygott.
- Megölelnélek, de most le vannak foglalva a karjaim. - rántotta meg a vállát, és egy kicsit megcsikizett, hogy Suzy értse.
- Azt látom. - nevetgélt - Én is nagyon csikis vagyok. De te ki vagy? - nézett rám.
- Szia, Abby vagyok. - próbáltam inteni.
- A barátnőm. - egészítette ki Aaron. A gyomromban a pillangók megint bukfencet hánytak, mint mindig, amikor az ő szájából hallottam ezt a szót. A lift újra megállt, ezúttal a földszinten. - Suzy, szerinted elengedhetem? - kérdezte.
- Az attól függ, mit tett.
- Adott egy zsibit.
- Ebben az esetben, nem. - vigyorgott.
- Én is így gondoltam. - helyeset Aaron, és a vállára kapott. Úgy gondoltam, itt az ideje tiltakozni.
- Na neee! Tegyél le! Kérlek!
- Nem. - jelentette ki, és elindult velem.
- Héé! - röhögtem el magam. Aaron hátán lógva intettem egyet a portásnak (aki majd megpukkadt a röhögéstől), és Suzytól is elköszöntem, mikor konkrétan beültetett a kocsiba. A garázsba érve, gyorsan kipattantam a kocsiból és "menekültem". Aaron utánam vetette magát, és megint felkapott.
- Többet nem fogsz megütni? - húzta fel a szemöldökét.
- Soha-soha-soha többet! - kapálóztam.
- Akkor leteszlek. - mondta - Majd odafönt. - nevetett, én meg lefejeltem a vállát. Mikor felértünk valóban letett, és egy csókot nyomott a számra. - Be kell mennem.
- Tudom. - suttogtam - De én is elmegyek. Mászkálok egy kicsit, meg állást is kell keresnem.
- Oké. Vigyázz magadra. - még egyszer megölelt, és kilépett az ajtón. Én kikotortam a bőröndömből egy összeállítást, és magamra kaptam. A táskámból átpakoltam a hátizsákba, és egy gyors pisilés után, készen álltam.
Úgy igazán még nem sétáltam New Yorkban, csak a parkban, meg egy-két utcával arrébb. Josh-nak köszönve kiléptem a kapun, és elindultam a buszmegállóba.
Egy szimpatikus (igen, tudom, egy busz nagyon szimpatikus lehet, de ez van) buszra felpattantam, és kb. 20 perc zötykölődés után leszálltam, csak úgy random. Tovább sétáltam, minden utcába benéztem, és szintén a "szimpi" elvet alkalmazva ráfordultam az egyikre. Nyugati 47. utca. Hmm.
Szemben megláttam egy gyros árust, és bár az ebéddel még bőven elvoltam, nem bírtam megállni, vettem egyet. Utána megfordultam, és ekkor megláttam.
Kelly Gomer Táncstúdió.

Zene :)

DÍJ :)

                                           Nagyon szépen köszönöm Kicsi Peace-nek! <3

1. Tedd ki a díjat!
2. Írj magadról 5 dolgot!
3. Jelölj meg 3 embert!

• Ha megszeretek egy számot, képes vagyok rongyosra hallgatni. :)
• Utálom a németet. 
• Ha felnövök New York-ban fogok élni. Az az álom városom. 
• Mielőtt oda költözök, csomó helyre elmegyek. Pl, London, Hong Kong, Dubai, Párizs,stb. :3
• And NEVER LET ME GO. :33 <3 #DELENAFOREVER

A három ember;

Alice és Violet  <3
Stellyke <3
Anonim.Dreamer <3

Még egyszer, köszönöm a díjat Kicsi Peace-nek, és új fejezet valószínűleg a hétvégén lesz. Igyekszem! :)

xoxo;
Faith

16. fejezet

Mielőtt bárki elkezdené újratölteni az oldalt, aggódva, hogy nem töltődik be rendesen a betűtípus, annak most szólok, hogy változás volt, mostantól, ilyen, sima, rendes, egyszóval; olvashatóbb.
Sziasztok. c:
Igen, igazam volt, úgy néz ki, hogy elvesztek az olvasóim. :'(  Senki sem kommentelt, és tudom, hogy elvesztettem a bizalmatokat, de kééééééérlek titeket, hogy legalább annyit írjatok, hogy "jó", vagy "nem jó", esetleg "borzalmas". :]
Elárulok valamit; ebben a fejezetben mindkét családdal jobban megismerkedünk kicsit. Éppen ezért, a fejezet végén mindkét családról kaptok képeket, hogy milyennek képzelem őket. FIGYELEM! Előre kijelentem, hogy az Abby apját formáló emberrel SEMMI bajom sincs, sőt, nagyon szeretem, csak őt képzeltem bele. (mielőtt valaki árulással vagy egyébbel vádolna :D) Abby anyukáját Daisy-nek hívják, az apukáját meg Joe-nak.
Amúgy, az külön egy vicc, hogy Abby környezetében szinte mindenkit képzeltem valakinek, csak Abbyt nem. Persze, az én fejemben él a kép, hogy milyen a külseje meg minden, csak nincs olyan színész. :)
Kérlek titeket, hogy a második számot csak a fejezet elolvasása után nyissátok meg, mert az most is magyar feliratos és kapcsolódik a fejezethez! A két zene között van egy kicsi (heheh) eltérés, legalábbis hangulatban. Sokat gondolkodtam, hogy feliratos legyen-e mindkettő, és végül olyan is lett, mert ugye attól még, hogy van felirat, nem muszáj elolvasni, akit meg érdekel, annak rögtön itt van. Szóval mindkettő feliratos, de a másodikat tényleg csak utána nyissátok meg, kérlek! <3
Köszönöm, és ugye a képek alatt a zene.. :D
Ui.: Ha valakinek ismerős a cím, akkor írjon nyugodtan, mondjuk a tervrajzból szerintem sok embernek le fog esni! És a képeken a lakás már úgy néz ki, mint amikor Abby fog ott lakni. Most, mikor ők nézik, persze teljesen üres, csak nektek így mutatom. :D <3
Uui.:  Gyengébbek kedvéért, a világosabb színnel írt szavakra kell rákattintani a képekhez, kivéve a dőlt betűs résznél.
Tsók!
Faith






Azóta a bizonyos starbuck-os délután óta már eltelt egy hónap. Én szépen elkezdtem beilleszkedni New York lakosai közé, már nem okoz gondot, hogy ne üssek el mindenféle jöttmentet aki csak szórakozásból mászkál az út közepén, megtanultam, hogy milyen bolt hol van, a Central Parkban is sétáltunk, és természetesen Steven is keresett. Még aznap este mikor kijöttünk a kávézóból, és elbúcsúztunk Brit-től (akivel azóta egész jó barátnők lettünk), csörgött a telefonom.
"- Hol a fenében vagy?! És mi történt a lakásommal?! És miért hagyott Peter egy üzenetet, hogy elköltözik és felejtsem el, he?! - ordított a telefonba.
- Nyugodj meg, lélegezz! - mondtam és leintettem Aaront, aki teleszívta levegővel a tüdejét, hogy kiossza a velem kiabáló alakot. "A bátyám.." formáltam számmal, és égnek emeltem a szemem. Steven a vonal túlsó végén tényleg azt tette amit mondtam, és utána csöppet nyugodtabban szólt; 
- Magyarázd meg, kérlek. 
- Én ömm..üh..a.. - és itt néztem segélykérőn Aaronra. Ő vigyorogva kivette a kezemből a telefont, és elbűvölő hangon elkezdett beszélgetni a bátyámmal. Röpke öt perc után visszaadta, és továbbra is vigyorgott. 
- Már valamennyire értem. De mi lett a lakásommal? - beszélt immár velem. 
- Volt egy kis dulakodás.. De ha lehet, ezt nem most mondanám el. Találkozunk holnap? - léptem arrébb, és lehalkítottam a hangom. 
- Holnap nem jó. Most nem érsz rá egy gyors mekire? 
- Hol? 
- Times Square. Tudod, hogy hol van? 
- Aha. Kábé tíz perc és ott vagyok. Szia. - és letettem a telefont. Ezek után Aaron elkísért a kocsimig, és édes csókkal búcsúzott. Igazam volt, és közel tíz perc alatt odaértem. Steven már bent ült, előtte két fagyi, egy üdítő és egy sajtburger. Nekem háttal ült, ezért mögé sétáltam, és lesből megöleltem. Rögtön három csalódott női szempár kapta el a tekintetét. Hát igen, nem éppen csúnya a bátyám. - Hello! - nyomtam egy puszit is az arcára, és leültem vele szemben. Még kettő nő fordult vissza csalódottan a tálcájához. 
- Szia. - mosolygott.
- Levágattad a hajad? - húztam össze a szemöldököm, és elvettem a sajtburgert. 
- Nem mondanám, hogy levágattam. Inkább csak megigazíttattam. - vigyorgott. Oda nyújtottam neki az immár elfelezett sajtburgert, és beleharaptam az én oldalamba. 
- Jól áll. - dicsértem meg mosolyogva, és közben megfigyeltem, hogy a pultos lány is csalódott sóhajjal tápászkodott fel, mikor elfeleztem a szendvicset. 
- Miért is áll romokban a folyosóm? - támasztotta meg az állát.
- Hé! Nem áll az romokban, csak kell egy kis takarítás. - nyúltam a pohár után - Amúgy Peter csinálta.
- Mit csinált?! - ráncolta a homlokát. Én mély levegőt vettem, és próbáltam elnyomni a bennem növekvő pánikot, mert visszaemlékeztem. 
- Peter..mondhatni, hogy elrabolt. - remegett meg a hangom, és erre Steven is azonnal megfagyott rágcsálás közben. - Ismersz valami Jasont? - bólintott - Na, ők tették azt.. 
- Pontosan mit csináltak? - fogta meg a kezem. Erre még nem voltam felkészülve, könny szökött a szemembe és remegni kezdtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kell ezt elmondanom bárkinek is. 
- Ők.. én... anyával álmodtam..Fura volt, mert az mondta, hogy ne bízzak Peter-ben. Mikor felébredtem, sírtam, és leestem az ágyról. Peter is ott volt, de nekem az álom járt a fejemben, ezért beszaladtam a fürdőbe. Onnan hallottam meg, hogy bejött egy másik ember, ő volt Jason. Olyanokat mondtak, hogy ki kell engem csalogatni, de persze nem tudták, hogy hallom. Ezután Peter beszólt hozzám, és én olyan hülye voltam, hogy kinyitottam az ajtót. Akkor az a Jason gyerek rám vetette magát, de én elfutottam. A folyosón értek be, ahol... - már rendesen sírtam, és rázkódtam. Kicsit felhúztam a pólóm alját, hogy láthatóak legyenek a kék-zöld foltok a hasamon és hátamon. A hajam is megemeltem, hogy a tarkómon lévő púpot is megtudja nézni. - Röviden ez történt. - mutattam magamra - Elájultam, ők meg elvittek valami raktárba. Sikerült kimásznom a pince ablakon át, és felismertem, hogy hol vagyok. Elindultam a sztráda felé, ott futottam bele Aaronba. És ő megmentett. - itt zokogtam. Steven átült mellém, és szorosan magához ölelt, persze vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon. Szemében borzalom és rémület lapult, de inkább volt sokkos állapotban. Mackó karjaiban biztonságban éreztem magam, és, hogy lenyugodjak visszagondoltam azokra az időkre mikor otthon grilleztünk a kertben, vagy mikor fociztunk a házba, amitől anyu ideges lett, nehogy összetörjünk valamit. Persze, sosem történ ilyen, de neki minden alkalommal muszáj volt kiabálnia velünk egy sort, mielőtt belenyugodott volna. Szépen lassan csitult a sírásom, és a könnyeim se kívánkoztak annyira ki, így sikerült valamennyire összeszedni magam.
- Nem tudom elhinni... - dadogta.." 
Persze eltudta hinni, csak nem akarta. Én nem jelentettem fel se Jasont, se Petert, pedig győzködött, hogy tegyem azt. Aaron még mindig nem tud arról, hogy pontosan mi történt velem, de így is rendesen megvagyunk. Erről jut eszembe! Hol van?! Már tíz perce itt kéne lennie. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk lakást nézni. Beszaladtam a mosdóba, pisiltem és megigazítottam azt a kevés sminket amit hordok, közben folyton az órámat lestem. Na, ez volt a hátránya, hogy tudtam a balesetéről. Folyton aggódtam, hogy nehogy megint túl gyorsan hajtson, vagy valami részeg menjen neki. Mikor lassan fél órája hírét sem hallottam, felkaptam a táskámat és eléggé frusztrált arckifejezéssel indultam a liftek felé. Közben Aaron nekem is csináltatott egy kulcsot, és ezzel együtt megkaptam a postaládáét, a tárolóét, és a belépő kártyát a garázsba. Talán nem fogta fel teljesen, hogy nem fogok itt maradni örökre, nem mintha nem lenne kellemes. Éppen megnyomtam volna a hívó gombot amikor a lift csilingelve kinyílt, és Aaron sétált ki belőle mosolyogva. Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a nyakába ugrottam, aminek következményeképpen visszatántorodott a felvonóba. Nevetve csókolt meg, és utána a mellkasára vont.
- Sajnálom. Bent tartottak. Tudod, jön a lapzárta, meg minden. - suttogta a hajamba - És tudom, hogy megjárattam veled a pokol bugyrait.
- Azért ne legyél olyan nagyra magaddal. - morogtam a mellkasába, pedig mindketten tudtuk, hogy igaza van. Ő megint elnevette magát, és kiszálltunk a liftből.
- Kééérlek menjünk az én kocsimmal! A tiéddel az életben nem érünk oda! - cövekelt le a parkolóhelyek előtt. Így, onnan nézve, tényleg kissé viccesen nézett ki a két kocsi egymás mellett;  a porsche, meg a majdnem széteső, több tíz éves volvo, aminek csak úgy nyílik ki a jobb hátsó ajtaja, ha belerúgsz, és emeled. De, ez van!
- Nem! Nem megyek a te kocsiddal! Amúgy minek neked ilyen száguldozós autó?! Oké, lehet, hogy az enyémmel nem lehet kétszázzal menni, de van lelke! Szóval...gyerünk macsókám.
- De nézd meg! Az enyém egy Porsche Carrera Gt a tiéd meg...az mi? Egy száz éves vacak!
- NEM! - tiltakoztam - Neki lelke van! És van neve is. Először is Constance [Konsztansz], másodszor pedig egy Volvo 740-es, pöpec kis kocsi. De ha te ragaszkodsz ahhoz a halálmasinához... - vontam meg a vállam, és beültem az én jó öreg Constance-omba. Aaron látványosan szenvedte el magát az ajtóig, és még látványosabban dobta be magát az ülésre.
- De akkor ajánlom, hogy beinduljon! - kötötte be magát.
- Be fog. - simogattam meg a kormányt, és bár másoknak talán köhögve indult a motor, én tudtam, hogy Constance csak így üdvözöl. Széles mosollyal az arcomon hajtottam ki a garázsból, és balra fordultam.
- Hova is megyünk? - kérdezte Aaron.
- Perry Street.
- West Village? - húzta fel a szemöldökét.
- Ühüm.
- Olyan messze nem fogsz költözni! - rázta a fejét.
- Csak negyedóra! - nevettem.
- Tudod, hogy az mennyi?! Nem. Nem! Nem,nem,nem! - pirosat kaptunk, így alkalmam nyílt meggyőzni. Odahajoltam és apró csókkal leptem el az állát, az arcát, és közeledtem a szája felé. A szája sarkára is adtam egy kis puszit, majd kicsit megbiccentettem a fejem, ami által közelebb kerültem az ajkaihoz.
- Biztos? - nyöszörögtem. Ő csak lassan megrázta a fejét, és még adtam egy csókot az alsó ajkára. - Teljesen? - megint nem válaszolt, de ezúttal bizonytalanabb volt az a fejrázás. Most az felső ajkát vette célba, és a pillekönnyű csók után nem hajoltam távolabb, így még hozzá ért a szám. - Annyira nagyon biztos, édesem? - ő hangosat sóhajtott, majd elvigyorodott.
- Oké, menjünk! Erre jó az a halálmasina. Nem tizenöt, hanem csak tíz perc. Az meg tűrhető.
- Na látod! - nyomtam egy rendes csókot a szájára, és beletapostam, mert éppen átváltott zöldre a lámpa. Lassan tényleg odaértünk, és leparkoltunk a 64-es szám elé. - Nekem tetszik! - néztünk együtt az épületre.
- Nem rossz. - hagyta rám, és megfogta a kezemet. Becsöngettünk, majd mikor a hölgy beengedett felsétáltunk.
- Jó napot! Maga Ms.Abby Westlide? - nyújtott kezet egy szimpatikus nő.
- Igen, én lennék. Ő pedig a barátom, Aaron Hell. - mutattam a mellettem álló Aaronra.
- Ó, igen, tudom! Olvasom a cikkeit. Nagyon jól bánik a tollával Mr.Hell. - rázott velünk kezet - Én Miranda Emren vagyok, de kérem hívjanak csak Mirandának. Jöjjenek megmutatom a lakást. - mi követtük, és egy szép ajtó előtt találtuk magunkat. - Nézze, így kell kinyitni. Először az alsó, aztán a felső zár. Megjegyezte? Alsó, felső. Oké? - én bólintottam, ő pedig folytatta. - Itt egy előszoba, amihez mint maga is látja, csatlakozik a konyha, itt a fürdő, és így ha átmegyünk gardróbbon, a hálóban találjuk magunkat, ami egybe van nyitva a nappalival. Ugye milyen jó, így együtt? 
- Igaza van. Nekem nagyon tetszik! - néztem körbe - Szerinted? - fordultam Aaronhoz.
- És miért akarják ilyen gyorsan kiadni? - ráncolta a homlokát.
- Teljesen ésszerű kérdés. - bólintott Miranda - Azért, mert az előző lakónak volt pár botránya. Tudja, teljesen az a fajta aki nem dolgozik, hanem a szülei fizetnek helyette mindent. Helga Capp, tudja annak a nagy olajmágnásnak a lánya. A szülei megunták, hogy drogozik, iszik és minden este más férfit hoz fel a lakására. Megmondták neki, nem fizetik többé. Helga, meg magától nem tudja ezt eltartani, mert semmi félretett pénze, és dolgozni még az életben nem dolgozott.
- HG? - suttogtam elképedten, pont mikor belépett az ajtón.
- Abby? - kérdezte ő is. Nem tudom elhinni, hogy ez a nő, Helga lenne. Az a lány, aki a gimiben több tonna sminket viselt, botoxolt, gucci táskában hordta a csivaváját és mellműtétet csináltatott.
- HG, te vagy? - léptem közelebb. Ő szomorúan lesütötte a szemét, és próbált elbújni a kapucnija mögé.
- Igen.. Kicsit lejjebb adtam a színvonalból, látod. - nevetett fel hisztérikusan. Na, ez nem változott. Még mindig kiráz tőle a hideg. Valószínű, hogy azért, mert ha nevetett, akkor általában rajtam. Vagy a fogszabályzómon, vagy a ruháimon. Egy szó mint száz, utáltuk egymást. Folyton sértegetett, bántott. Én meg tűrtem.
- Megveszem. - mondtam és farkasszemet néztem vele. Élveztem, hogy most én vagyok az irányító.
- Rendben! - kiáltott fel Miranda. - Hozom a papírokat. - és kisétált az ajtón. Helga, ahogy meglátta Aaront nézelődni, kicsit megigazította zsíros haját, és megcsipkedte az arcát.
- Miranda, kedves.. Nem gondolja, hogy a másik vevőt is meg kellene kérdezni? Nem fair, ha így eladja. - nyávogott, mikor Miranda visszaért. Miranda kérdő pillantást vetett rám, én pedig kissé kárörvendő mosollyal húztam magam mellé Aaront.
- Helga, ő itt a barátom, Aaron Hell. - vigyorogtam, és lábujjhegyre álltam, hogy megmutassam Helgának, pontosan milyen barátom is. HG azonnal elkomorodott, és csúf grimaszba torzult az arca.
- EZ NEM IGAZSÁG!!! MINDENT Ő KAAAAP!! - ordított és kidobálta magát az ajtón. Miranda és Aaron elképedve néztek utána, én meg majdnem összeestem a röhögéstől. Na, most ki nevet?
- Itt a tervrajz, és szépen kérlek itt írd alá, ezt meg olvasd el. - tolt az orrom alá pár papírt. Miután végig nyálaztuk a szerződést, boldog vigyorral a fejemen írtam alá, és Aaron nyakába ugrottam. Nem tudtam, hogy minek köszönhetem ezt a hirtelen örömkitörést, de annyira boldog voltam. A vigyort nem tudtam levakarni a fejemről, és mikor Miranda átadta a kulcsokat és kezet fogtunk, hát, igen, akkor megint Aaron nyakába ugrottam. A kocsiig szinte eltáncoltam, és mikor beültünk egy percre csak szorítottam a kormányt.
- Jól vagy? - kérdezte Aaron.
- Ühüm, igen. Csak... csak tudod nekem ez az első lakásom. És olyan boldog vagyok! Anyu halála óta, szinte nem is volt magánéletem. És most! Itt van a lakás, és te is... már csak munka kell. - mosolyogtam - Na, de menjünk! - beindítottam a motort, és elindultunk hozzá.

Leparkoltam a garázsban, és kipattantam a kocsiból.
- Biztos, hogy vissza kell menned? - kérdeztem szomorkásan.
- Sajnos igen.. - sétált át az én oldalamra, és szorosan magához ölelt. - De sietek vissza. És a hétvégén elmegyünk bútort venni, jó? - emelte meg a fejem az államnál fogva. Én mosolyogva bólintottam, ő pedig egy búcsúcsók után beült a kocsijába, és elhajtott. Pár percig még bámultam utána, mikor a telefon csörgése felriasztott.
- Hallo, itt Abby. - szóltam bele, és elindultam a lift felé.
- Szia, Lisa vagyok. - nevetett a húgom. Én megtorpantam, és összehúzott szemöldökkel néztem a telefonra.
- Lisa, apa tudja, hogy hívsz? Olyan mérges szokott lenni, ha nem szólsz neki, mielőtt használnád a telefont!
- Igen, tudja! Itt áll mellettem.
- Ó, értem. És, hogy vagytok?
- Váááárj, most oda kell neki adnom. - mondta letörten.
- Abby? Hol vagy lányom?! Jöttünk meglátogatni, de Steven azt mondta, hogy nem nála laksz. - dörmögte apa. Én a homlokomra csaptam, és visszarohantam a kocsihoz.
- Papa, most pontosan hol vagytok? - kérdeztem idegesen, mert sehol nem találtam a kulcsot.
- Itt vagyunk egy McDonald's-ban. Valami idő négyzeten..
- Áá, a Time Square-es mekiben vagytok. Rendben, ne mozduljatok! Tíz perc és ott vagyok! - mondtam és letettem a telefont. Beugrottam a kocsiba, és gyorsan kilőttem a garázsból. Kissé eszelősen soroltam be a forgalomba, és idegesen doboltam a kormányon, mikor pirosat kaptunk. Ezt sehogy sem értem. Apa azt mondta, hogy nem fog meglátogatni. És most, tessék! Ebből nem lesz semmi jó. Egy kicsit messzebb a mekitől leparkoltam, és a további utat futva tettem meg. Mikor beléptem, Lisa rögtön a nyakamba ugrott. - Szia, pici lány! - puszilgattam meg. A karjaimban vittem el az asztalig, és ott is az ölemben ült. - Hahó, papa.
- Abby! Mi az, hogy nem a bátyádnál laksz?! Akkor hol?! - ökle hangosan csattant az asztalon, mire sokan ránk néztek. Lisa alig észrevehetően remegni kezdett, és én is megijedtem egy kicsit.
- A barátomnál. - közöltem fagyosan. Papa elvörösödött, és szinte kiabált.
- Milyen barátodnál?! Egy hónapja vagy itt, és máris kurválkodsz?! Mi van veled?!
- Ne Lisa előtt! - mondtam. Lassan felálltam, és odasétáltam a pulthoz. - Elnézést, figyelnél egy kicsit arra kislányra? - mutattam Lisára.
- Persze, szívesen! - bólintott a srác - Hogy hívják?
- Lisa. - mosolyogtam.
- Oké. Te, minden rendben van? Ne hívjam a rendőrséget, vagy valami? - méregette apám.
- Nem kell, köszönöm. Ő az apám. - grimaszoltam - Lisa, ő itt...
- Justin. Most egy kicsit én vigyázok rád. - segített ki.
- Gyere, beszéljünk papa! - elindultam kifelé, és arrébb álltam az ajtóból, hogy ne legyünk útban.
- Itt nincs miről beszélni! Rögtön összeszedtél valami ficsúrt, hogy eltartson! Nem ilyennek hittelek, lányom! - kiabált. A járókelők is megbámultak minket, bennem meg felment a pumpa.
- Apa! Nem tudsz rólam semmit! És nem egy ficsúr a barátom, hanem egy kedves, figyelmes fiú. Nem ő tart el, ma vettem egy lakást! - kiabáltam már én is.
- Óó, és miből?! Ő vette, mi?! Kislányom, soha nem hittem, hogy ilyenre képes vagy! Csak azért lefeküdni valakivel, hogy pénzeljen!
- Mi még nem feküdtünk le!
- Érdekel is engem! Nem maradsz itt tovább! Haza jössz detroitba! - bennem megállt azt ütő, és még hangosabban kiabáltam;
- Nekem már itt van az otthonom! És minek menjek haza?! Nem bírsz egyedül leülni a tv elé? Vagy segítsek kinyitni a sörödet?! Mióta anya meghalt, soha nem voltam ilyen boldog! Te is teljesen megváltoztál, és én tartottam el mindannyiunkat! Nem tettél te értünk semmi! - lendítettem égnek a kezem.
- Ne merészelj így beszélni velem! - kapta el az állam.
- Ez fáj! Engedj el! - próbáltam magamról lefeszegetni az ujjait.
- Ide figyelj! Vagy most eljössz velünk, vagy kitagadlak! - engedte le a kezét.
- Papa.. tagadj ki, nem érdekel. Önző egy ember vagy, ha inkább a saját kényelmedre gondolsz, mint a lányod boldogságára. - suttogtam. Az ő szeme tágra nyílt, majd a következő percben pofon vágott, és a járda túl gyorsan közeledett az arcom felé. A földről néztem fel rá, égő arcomat fogtam. Két férfi rontott ki az étteremből, és lefogták apát. Egy harmadik is besegített, és egy aggódó lány jött oda hozzám, szemüvegben és fogszabályzóval.
- Jesszuska, jól vagy? - segített fel a földről.
- Persze.. - meredtem apámra, aki becaplatott az étterembe. Karon fogta Lisát, és elkezdte kihurcolni. Lisa sírt, és kiabált; "Papi, ne, ez fáj!". - Nem viheted el! Így nem! - futottam utána. Apa rám se bagózott, Lisát belökte a hátsóülésre, ő maga pedig előre ült. Gyorsan beindította a motort, és majdnem áthajtott a lábamon. Lisa a hátsó ablakot ütögette, és a nevemet kiabálta. Megdöbbenve álltam a járda szélén, egészen addig, míg a mekis srác, Justin, oda nem jött.
- A fater nem fizetett. - simította meg a vállam. Még mindig magam elé meredve besétáltunk, és elővettem tíz dollárt a táskámból.
- Ennyi elég? - kérdeztem. Ő bólintott, én meg zombi állapotomban elsétáltam a kocsimig. Egészen lassan hajtottam, sokan rám is dudáltak. Gyorsabban nem mertem hajtani, mert a gondolataim az előbb történteken jártak, és a könnyeim is eleredtek. Zokogva hajtottam be a garázsba, leállítottam a motort, de mikor kiszálltam, pár lépés után összeestem. Mikor a porsche behajtott, én még mindig a földön ültem, és sírtam. A kocsi csikorogva fékezett, és Aaron ugrott ki belőle.
- Mi történt? - húzott az ölébe. Én a nyakába fúrtam a fejem, nem bírtam beszélni. Nem tudtam elhinni, hogy a papám, akivel annyit játszottunk, most megütött. Ó, mama, annyira hiányzol! - Várj egy picit. - suttogta Aaron, és visszaültetett a talajra. Gyorsan beállt a kocsival, és utána megint a karjaiba vett. Mikor felértünk a lakásba, óvatosan a kanapéra fektetett. Pár perc múlva egy teával tért vissza, és átölelt. Szépen megittam, és fél óra múlva abba tudtam hagyni a sírást.
- Apa itt volt... Mármint nem pont itt, hanem a mekiben. Lisával jöttek meglátogatni. De..valahogy az lett a vége, hogy sértegetett, és azt mondta, hogy vissza kell mennem. Én azt mondtam neki, hogy önző, erre..erre...megütött... - sírtam fel újra. Aaron megfeszült, és mereven arrébb tolt.
- Megütött? - sziszegte összeszorított fogakkal.
- Meg. - bólintottam könnyes szemekkel. Ő egy percre szúrósan nézett maga elé, aztán hevesen magához húzott. Ajkaival becézgette az én ajkaim, aztán fejét a nyakamba fúrta.
- Annyira sajnálom.. - suttogta.
- Neked nincs mit. - öleltem át a nyakát - Ne mondj butaságokat.
- Lehet, hogy ezt nem most kéne megkérdeznem.. De anyu azt szeretné, hogy holnap gyere el hozzánk. Megteszed? - puszilgatta a nyakam.
- Szívesen elmegyek, köszönöm. - nyomtam egy puszit a hajába, és felálltam.
- Én most megyek, lefekszem aludni. Jó éjt! - húzott vissza, és adott egy csókot. Utána lassan álltam fel, megfontoltam lépkedtem a mosogató felé, hogy elöblítsem a csészém. Aaron csakugyan lefeküdt, és én halkan belopództam hozzá a pizsimért. Beálltam a zuhany alá, hajat is mostam. Mikor kiszálltam, gyorsan megtörülköztem, a hajam is átdörgöltem, majd Aaron karjai közt aludtam el.


- Szerinted így jó leszek? - pördültem meg.
- Te mindenhogy jó vagy! - ölelt meg.
- De most komolyan! - fészkelődtem.
- Igen, gyönyörű vagy. - sóhajtott és kinyitotta az ajtót - Induljunk, mert már elkéstünk!
- Uppsz. - kommentáltam értelmesen.
- Igen, uppsz. - forgatta a szemét - De az én kocsimmal megyünk!
- Okéé.. - fintorogtam. Becsusszantam a porsche finom bőrülésébe, és próbáltam nem Constance-ra nézni, mert úgy éreztem csalódott bennem.
- Bekötötted magad? - ült be Aaron is.
- Viccelsz?! Az volt az első dolgom! - öleltem magamhoz a táskám - Ez a kocsi, komolyan mondom, egy katasztrófa.
- Hahaha. - indította be a motort. Az én kocsim indulásához képest, ennek nem is volt hangja. Puhán gurultunk ki a garázsból, és befordultunk.
- Amúgy hol laknak? - kérdeztem.
- Ott. - mutatott egy felhőkarcolóra, nem is olyan messze.
- Ilyen közel? Akkor minek kocsival megyünk?! - értetlenkedtem.
- Mert én nem vagyok hajlandó visszasétálni, miután teleettem magam anyu marhasültjével. - kacsintott.
- Így már világos. - nevettem. Pár perc alatt oda is értünk, és az itteni portás is kedvesen üdvözölt minket. Mondjuk, ez a dolga, de látszott, hogy jóban van a családdal. Aaron kihalászott egy kártyát a pénztárcájából, egy kis érzékelőhöz érintette a liftben, és utána megnyomta a legfelső emelet számát.
- Hahó, megjöttünk! - kiáltott mikor felértünk.
- Sziasztok! - futott ki Pansy az egyik szobából, és megölelt minket.
- Helló! - sétál ki egy másik szobából egy férfi.
- Annyira vártunk már benneteket! - kiáltott egy nő, és utána meg is jelent.
- Öcsi! - nevetett egy másik lány a kanapéról.
- Pansyt már ismered. Ő itt apa, anya, és Diana. - mutatott sorban az emberekre.
- Anya, apa...nevünk is van! Csak nem gondoltad, hogy ő is így fog minket hívni! - dorgálta meg, de sütött róla a szeretet - Én Jill vagyok, ő pedig a férjem, Jim. - ölelt magához.
- Szervusz! - rázta meg a kezemet Jim.
- Szia, én Diana vagyok. Az én nevemet legalább megmondta. - ölelt meg ő is.
- Jillian Hell, a híres színész és Jim Hell, a sztárügyvéd? Meg Diana Hell a lakberendező? - ámultam el.
- Igen, igen, de azért én nem így emlegetném magunkat.. - mosolygott Jim.
- Hűha, köszönöm, hogy meghívtak. És amúgy Abby a nevem, ha még nem... - sandítottam oldalra.
- De igen, mondtam már! - nevetett Aaron és magához ölelt.
- Akkor jó.. - mosolyogtam.
- Na, csüccsenjetek le, mindjárt hozom az ebédet! - noszogatott minket Jill, és újra eltűnt. 
- Erre! - mutatott balra Diana, és elkezdett menetelni. Jim nevetve a nyomába eredt, ő is menetelve. Pansy mosolyogva megrázta a fejét, és egyszerűen utánuk sétált. Mi is csak sétáltunk, de jót nevettem rajtuk. Már hallottam róluk, és teljesen másnak képzeltem őket. Nem gondoltam volna, hogy egy híres színésznő otthon főzőcskézik.. Mmm.. Aaron kihúzta nekem a széket, és utána ő is leült mellém. Velünk szembe a két Hell lány ült le, és az egyik asztalfőt Jim foglalta el.
- Tádám! - kiáltott Jill mosolyogva, és beegyensúlyozott a karján egy nagy ezüsttálcával, és két nagytányérral. Mikor letette, akkor láttam, hogy a tálcán a marha van, a két tányérba meg krumplisaláta és majonézes kukorica. - Szedhetek? - nyújtotta kezét a tányéromért.
- Igen, köszönöm! - adtam neki oda. Mikor az enyémet visszaadta, sorba mindenkinek adott ennivalót, végül magának is, és leült az asztal másik végére.
- Bon appetit! Együnk! - mondta Jim, és beleharapott a marhába.

 

Zene
Még egy zene :)

15. fejezet

Hahóó. :)
Na, itt a következő fejezet.
Nem nagyon tudok mit mondani, úgyis kiderülnek a dolgok.
Lent van két kép, hogy én milyennek gondoltam a két csajszit, és szerintem a zene is idevág. Most magyar feliratosat linkelek, mert nagyon gyönyörű a szövege. (tudjátok zene a képek alatt!)
Itt kiderül egy-két dolog Abby anyukájáról is.
Jó olvasást!
xoxo.: Faith





- Abby, megmagyarázom! - futott utánam a lifthez Aaron.
- Magyarázd! - fordultam felé könnyes szemmel.
- Ő a nővérem. - nézett rám szelíd mosollyal.
- És higgyem is el? - csattantam fel, és tovább igyekeztem.
- Igen! Ez az igazság! - ugrott elém.
- Tényleg? - néztem a mellkasát.
- Tényleg. - nyúlt az állam alá, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, és a bőröndöt elejtve, átöleltem a derekát. Ő a hajamba nevetett, és óvatosan eltolt. - Nem hazudnék neked. - simított végig az arcomon. A szívem félre vert, ahogy lassan az ajkaimhoz hajolt, és alig érintve őket, gyengéd csókot adott. Legyőzött mosollyal az arcomon, és a kezemmel a derekán sétáltunk vissza a lakáshoz, ahol az előbbi lány, Aaron nővére, bocsánatkérően és félve nézett rám. Én kissé vörösen léptem be a lakásba, zavarban voltam az előbbi viselkedésemért.
- Szia. Pansy [ejtsd; Penzi] a nevem. - nyújtott kezet hatalmas mosollyal.
- Szia! Én Abby vagyok. - fogtam volna meg a kezét, de ahogy hozzáértem, magához rántott, és szorosan megölelt.
- Annyira örülök nektek! Nem tudom elképzelni, hogy mennyire vártuk már, hogy újra önmaga legyen Dana után! És most nézz rá! Végre járkál, eszik, sőt, mosolyog! Köszönöm, hogy visszahoztad a bratyóm! - és ezzel adott egy cuppanós puszit. Én végig értetlenül bámultam hol rá, hol Aaronra. Ő a háta mögött a tenyerébe temette az arcát, és lerogyott a kanapéra.
- Ümm. - vakartam meg a karom - Szerintem így reagál arra, hogy még semmit sem hallottam erről a Danáról. - mutattam a kanapé felé. Pansy arcára azonnal odafagyott a mosoly, és lassan fordult meg.
- Tényleg nem tudott róla? - lépdelt mérgesen Aaron felé - Te teljesen megbuggyantál? - hajolt le, hogy szemük egy vonalban legyen.
- Csak nem most akartam elmondani. - nyöszörgött.
- Hanem mikor?! Amikor már teljesen egymásba gabalyodtatok?!
- Igazad van.
- Tudom. - helyeselt Pansy. Ha van az értetlenkedésnek határa, hát, én most szárnyaltam túl.
- Mi van? - léptem egyet feléjük. Egyszerre néztek rám, és most láttam igazán, hogy mennyire hasonlítanak. - Egy kukkot sem értek.
- Ezt is tudom.  - bámult az öccsére - Mond el neki. - szalajtotta felém - Én meg addig kicsomagolom a cuccaid! - vigyorgott újra.
- Ó, kérlek ne! Nem akarok élősködni. Hamarosan úgyis saját lakást fogok keresni. - mosolyogtam félszegen.
- Értem. - bólintott - De azért a pipere cuccaidat kirakom. Nem fog megbolondulni pár női cucctól. - sietett el a bőröndömmel.
- Sétáljunk egyet. - lépett mellém Aaron. Egy csöppet megkönnyebbültem, mert nem a tipikus "beszélnünk kell"-t mondta, hanem a sétásat, bár az is elég rossz. A liftben hirtelen a falnak nyomott, és ajkait az enyémekre szorította. Ez nem olyan szelíd csók volt mint az előbbi. Egy pillanatra elfelejtettem lélegezni, visszacsókolni sem volt időm, ő már elhúzódott. Megilletődve bambultam magam elé, egészen addig míg egy csilingelő hang nem jelezte, a lift megérkezett. Joshnak intve kiléptünk az ajtón, és Aaron elkezdett a park felé húzni.
- Veled leszek először a Central Parkban. - jegyeztem meg mosolyogva, miközben átszaladtunk az úton. Ő az ösvény elején megtorpant, és inkább visszahúzott. Értetlenkedve néztem rá, és ő megköszörülte a torkát.
- Inkább innék egy kávét. - mutatott az út túloldalán egy Starbucksra. Szóval visszaszaladtunk, és beléptünk a kávézóba.
- Szia Aaron! - kiáltott fel a pult mögött álló lány.
- Öhm, szia Brit. A szokásosat kérem. És izé.. te mit kérsz Abby?
- Egy karamellás frapuccinót, köszi. - A pultos lány mosolyogva végig nézett rajtunk, és mikor meglátta összekulcsolt kezünket, még szélesebb lett a mosolya. Szimpatikus lány volt, szőke hajjal és kék szemmel.
- Tessék. - tette le elénk az italt - Nem kértek sütit? Van a kedvenced. - lökte meg Aaron vállát a csípőjével.
- Most nem köszi. - én csúnyán néztem rá, és ezt észre is vehette, mert egy féloldalas mosollyal odaszólt nekem - Te kérsz?
- Éhes vagyok. Szóval, igen. Milyen a kedvence? - fordultam a lány felé.
- Csokidarabos, óriás muffin. - vigyorgott. A hasam hangosan korgott egyet, mire elnevette magát. - Máris hozom.
- Na, miről akarsz beszélni? És ki ez a Dana? - könyököltem az asztalra, és megtámasztottam a fejem.
- Ki volt.. - suttogta.
- Tessék? - egyenesedtem fel.
- Dana a feleségem volt. - pillantott rám. Az éppen lenyelni készült kávé az orromon és a számon távozottl, majdnem megfulladtam. - Jól vagy? - nézett rám rémülten.
- Folytasd csak! - intettem és az  arcomra szorítottam egy szalvétát. 
- Szóval Dana a feleségem volt. - kortyolt egyet a kávéjából - És.. - korty - éppen váltunk. - korty - Rögtön a gimi után vettem feleségül, ő tizenhét volt, én tizennyolc. Remekül megvoltunk, egészen addig, míg - korty - Dana el nem vetélt. - korty - Engem hibáztatott, mert nem voltam sokat otthon, a karrierem beindulásával foglalkoztam. Úgy gondolta, hogy ha akkor nem kell neki kicserélnie azt a villanykörtét, nem esik le a székről, és nem megy el a baba. Sok ideig én is magamat hibáztattam, de aztán megtudtam, hogy Dana ivott. - korty - Egy régi barátja meglátogatta, és elpiálgattak. A szomszéd néni mondta el, és a borosüvegeket is megmutatta. Ekkor derült ki, hogy Dana nem azért mászott fel a székre, hogy kicserélje a villanykörtét, hanem azért, hogy levegye a titkos borunkat, amit a baba születése utánra vettünk. - korty - Én ezt el is mondtam Danának, és közölte, hogy igen ez történt, és, hogy olyan jól érezte magát, mint velem sohasem. Éppen ezért is csókolózott azzal a régi barátjával. Persze akkor nem tudta, hogy nekem fogalmam sincs a csókról. - keserűen elmosolyodott és kiitta a kávéja utolsó cseppjeit - Ekkor tört ki a nagy veszekedés, és eldöntöttük, hogy elválunk. Négy év házasság után... Éppen indultam az utolsó tárgyalásra, mikor Dana kénytelen-kelletlen felhívott, hogy eltudnám-e vinni, mert Harrynek, a régi barátnak, akivel időközben összeköltöztek, hirtelen be kellett mennie az irodába. Én igen mondtam, mert már nem haragudtam rá, csak nagyon csalódott voltam. Ő volt az első igazi szerelmem, és akkor valahogy már nem hittem benne többé. Hiszen ha ennyi elég volt, hogy szétválasszon minket.. Na mindegy. A lényeg, hogy aznap nagyon hideg volt, és jegesek voltak az utak. A kocsiban újra veszekedtünk, és én idegességemben gyorsabban hajtottam a kelleténél..Egyszer csak megcsúszott a kocsi, és mi Dana oldalával felcsavarodtunk egy fára... Dana azonnal meghalt, én meg megúsztam egy törött karral, és megrepedt bordákkal. - ekkor megdörgölte az arcát, és mintha egy könnycseppet is kitörölt volna a szeme sarkából - A családja ezek után azt mondta, hogy előre kiterveltem az egészet, meg akartam ölni, hogy ne kelljen felezni a vagyont... Hogy minden az enyém legyen. Egy idő után annyit mondták, hogy kezdtem elhinni.. Ha nem is szándékosan, de a tudatalattimmal abban a reményben gyorsítottam, hogy talán valamelyikünk meghal... Ekkor voltam huszonkét éves. Milyen ironikus, hogy pont a szülinapomon öltem meg valakit! - kissé hisztérikusan felnevetett és ezután keményen a szemembe nézett - Tegnap volt Dana halálának az évfordulója. Tegnap volt a szülinapom. Éppen a szüleimtől tartottam haza amikor lerobbant a kocsim, és beléd rohantam. Vagyis inkább te rohantál belém.. - a keserű mosoly ismét felkúszott az arcára, és ezúttal ott is maradt - A múlt évben nem igazán csináltam semmit, szörnyű bűntudatom volt. De amikor tegnap találkoztam veled.. Ahogy rémülten rám néztél, és a karomba omlottál... Valami megmozdult bennem, és úgy éreztem, hogy meg kell védenem téged, segítenem kell.. Gyönyörű voltál, és olyan védtelen.. Aztán este sikítva ébredtél, és én megcsókoltalak és te nem toltál el..Hmm.. Csodálatos érzés volt! És én komolyan megértem, hogy ha soha többet nem akarsz látni. Azt is ha most rögtön sikítva elrohansz előlem.. Komolyan! Talán az lenne a legjobb! - fejezte be és újra a tenyerébe temette az arcát. A számhoz nyúltam, hogy befogjam. Nedvességet éreztem az ujjaimon, és ekkor döbbentem rá, hogy hangtalanul megeredtek a könnyeim, és még most is folytak.
- Boldog szülinapot, utólag is. - csak ennyit tudtam kinyögni, de a hangom nem volt több suttogásnál. Anyu mindig azt mondta, hogy bármilyen megdöbbentő vagy ijesztő a helyzet, mindig köszöntsük fel az illetőt, vagy kívánjunk kellemes ünnepeket. A kezemet ismét a számra szorítottam, nehogy olyat mondjak amit később megbánok. Üresen meredtem magam elé, és próbáltam feldolgozni a dolgokat.
- Szerintem sokkot kapott. - tette le elém a sütit Brit - Talán fel kéne pofozni.
- Nem fogom bántani. - nézett szúrósan Aaron.
- Akkor én. - mondta és mielőtt bárki közbe szólhatott volna, a keze az én arcomon csattant. Ettől azonnal magamhoz tértem, és bólintottam.
- Köszönöm Brit. - adtam neki hálát, már élettel a szememben.
- Nem tesz semmit! - törölte meg a kezét a kötényébe és arrébb ment.
- Mit szólsz hozzá? - tördelte a kezét. Én feltartottam a kezem, jelezve, hogy várjon egy kicsit, még gondolkodom. Tehát a kocsi, amiben ő, és a majdnem ex-felesége ült, megcsúszott, és egy fának csapódott. Dana meghalt, ő túlélte. Tökéletesen értettem, én is átéltem már ezt. Kinyújtottam felé a kezem, és végig simítottam az arcán. Végül két tenyerem közé fogtam az arcát, és áthajoltam az asztalon. Pár centire az arcától megálltam.
- Eszedbe ne jusson többé magadat hibáztatni! Megértetted? Nem te okoztad a balesetet, és ne mond nekem, hogy fogalmam sincs, hogy mit éreztél! Pontosan tudom! - tettem a mutatóujjam a szájára, mikor tiltakozni kezdett volna - Mikor anya meghalt, sokáig magamat hibáztattam, mert én életben maradtam, ő meg nem. Úgy gondoltam, ha én kicsit nem csak magammal lettem volna elfoglalva, és rászóltam volna a húgomra, akkor anyu nem fordul hátra a zebráról, hogy lehordja. Akkor időben észrevette volna a részeg sofőrt ahogy szlalomozik, és hátralépett volna. De nem, én nem szóltam rá, neki kellett dühösen megpördülnie. És ezért elütötték. - csuklott el a hangom. Megráztam a fejem, és szorosan összeszorítottam a szemem. Mikor úgy gondoltam, hogy nem bőgöm el magam ha kinyitom a szemem, lassan felpislogtam a szempilláim alól. - Ne hibáztasd magad.
- Rendben. - suttogta. Én elmosolyodtam, és megcsókoltam. Nyelve hamarosan bebocsájtást kért az ajkaim közé, és meg is kapta. Mikor elváltunk mindketten ziháltunk, de egyben mosolyogtunk is. A pult mögül kuncogás hangzott, és mi arra kaptuk a fejünket.
- Oké, bocsánat! Csak ez olyan megható volt. - mosolygott Brit. Aaron elnevette magát, és testtartása is engedett.
- Kérdezhetek valamit? - kortyoltam én is egyet a kávémból.
- Mit?
- Miért torpantál meg a Central Parknál? Először oda akartál menni, aztán..
- Azért mert ha azt tetted volna amire számítottam, akkor nem akartam, hogy egy ilyen élményt, egy olyan alakkal élj át mint én. - én elképedtem a válaszán, megint majdnem megfulladtam.
- És a lift..? - köhécseltem.
- Megint a reagálásod aggasztott, és lehet, hogy az lett volna az utolsó csókunk. - rázta a fejét - De már mindegy. - csapott az asztalra. - Én most elszaladok a mosdóba. - mutatott egy ajtóra.
- Oké. - villantottam rá egy mosolyt. Mikor elment, a helyére Brit vágta le magát.
- Olllllyan aranyosak vagytok együtt! - hozott egy új kávét Aaronnak.
- Köszönöm. - mosolyogtam. Most, hogy megtudtam ezt a Dana dolgot, sokkal jobban megkönnyebbültem.
- És mióta tart? - támasztotta meg az állát, az összekulcsolt kezén.
- Ehhem.. Elég gyorsak voltunk. Talán túl gyorsak is. - ráncoltam a homlokom.
- Pontosabban? - mosolygott még mindig.
- Tegnap.
- Na ne szórakozz! - húzta ki ő is magát - Komolyan?
- Ja. - adtam meg a rövid választ és próbáltam elbújni az itallap mögé.
- Ez szuper! - vigyorgott - Remélem gyakran látlak majd! Már lassan egy éve bámultam ahogy itt kóválygott. Alig beszélt pár emberrel. Csak velem, meg Garret-el. - én értetlenül néztem rá, és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy van-e valami szabály, ami azt említi, hogy egy nap hányszor lehet értetlenül bambulni? -Ja, ha tegnap jöttetek össze akkor nem tudod a dolgok nagy részét. Garret a legjobb barátja, és az én fiúm. - hangsúlyozta ki a fiúm szót, az én megnyugtatásomra, hogy nem úgy érez Aaron iránt, vagy, hogy figyelmeztessen, az övé, nem tudom. - De most megyek, mert jön a szépfiú! - vigyorgott és kecsesen visszatáncolt a pult mögé.
- Miket hordott össze? - nevetett.
- Csupa rosszat! - blöfföltem.
- Valóban? - nézett rám huncutul.
- Ühüm. - nyújtottam rá nyelvet. Ő áthajolt az asztalon és megpuszilta a nyelvem hegyét. Én elnevettem magam, és ezután kaptam egy rendes csókot. A délután csókokkal, kávéval és sütivel telt el, tökéletes társaságban.

Zene :)

14. fejezet + magyarázat

Hát, sziasztok, sziasztok. :)
Bevallom, kezdek félni, hogy elvesztettem-e csomó olvasót, vagy kitartóan vártatok míg én a hülye hóbortjaimmal nem tudtam új fejezetet írni..? Úgy voltam ezzel a bloggal, hogy nincs kedvem hozzá, de közben kiderült, hogy van.
Na, ezt jól megmondtam! :D
Most ez közzé teszem, de nem tudom, hogy mikor tudom hozni az újat, mert megyünk a nagypapámhoz, aki mucsaröcsögén lakik, ergo nincs rendes internet, de igyekszem! 
Azt, amit az előző fejezetnél írtam, (szégyellem magam, nem volt az fejezet maximum extragiga rövid betűkavalkád) azt felejtsétek el! Mármint a négy részt, meg egyebeket... :s Összeszedem magam! Ígérem. Megpróbálom betartani! :P
De inkább nem is beszélek, olvassatok!
xoxo. Faith <3





Reggel Aaron karjaiban ébredtem. Szerintem sok-sok éve nem voltam ilyen kipihent és nyugodt, annak ellenére ami az elmúlt nap történt. Ránéztem Aaron arcára, és most, hogy aludt, kifejezetten kisfiús volt. Nagyon édes.. Mosolyogtam magamban. Óvatosan kibújtam az öleléséből, felálltam és kisétáltam a konyhába. Gondoltam, ha már itt aludhattam, megcsókolt, aranyos volt velem, csinálok neki reggelit. Benéztem a hűtőbe és kivettem tojást,sonkát és egy kis hagymát. A tojást felvertem, majd belevágtam az egyéb dolgokat, aztán, zutty, bele a serpenyőbe. Mikor jól kicsodálkoztam magam a konyhán, és a kaja is kész lett, öntöttem narancslevet egy pohárba és már indultam volna befelé, mikor rájöttem; nincs villa. Hol a villa? Elkezdtem kihúzogatni a fiókokat, de sehol sem volt villa, de még kanál vagy kés sem. Végül úgy döntöttem, hogy egyet gyorsan elmosok én, és voala! A tányért és a poharat leraktam az éjjeli szekrényre, majd nyomtam egy csókot az arcára.
- Ébresztőő.. Csináltam neked reggelit.. - suttogtam a fülébe - Tojáás ráántottaaa.... - nyújtottam el a szavakat, mert láttam, hogy egyre jobban mosolyog. - Na, kéred vagy nem? Mert én Isten' bizony megeszem helyetted! - böktem meg, mire azonnal felült. Én nevetve dobtam magam vissza az ágyra, és miközben ő evett, én azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom visszaszerezni a kocsim, a cuccaimmal együtt. Aaron láthatta a fejemen, hogy nagyon töröm valamin.
- Min gondolkodsz ennyire?  - kérdezte két falat között - Amúgy ez baromi finom!
- Köszönöm. - mosolyogtam - Azon gondolkoztam, hogy hogyan fogna a cuccaim, meg a kocsim, a bátyám, meg az elől a suttyó háza elől, átkerülni... ide? - kérdeztem félénken a végén. Ő pár percig komolyan nézett rám, majd kitört belőle a röhögés. Megszeppenve bámultam rá. - Mit mondtam ami ennyire vicces volt? - ráztam értetlenül a fejem.
-Ah..ah..azonh... - törölte meg a szemét - Azon, hogy milyen félénken kérdezted a végét!
- Hé! Attól még, hogy nem New Yorkban nőttem fel, nem kell bunkónak lennem! - löktem meg.
- Nem is úgy gondoltam! - nézett rám aranyosan és dobott egy csókot. - Amúgy, elhozom én. Ha az jó.
- Te tudsz vezetni? - néztem rá.
- Igen.
- De akkor miért nem kocsival voltál tegnap? Jut is eszembe, miért sétálgattál éjjel egyedül a sztráda mellett? - húzódtam arrébb és néztem komolyan a szemébe.
- Lerobbant a kocsim.  Pont mikor belém rohantál, akkor jött meg az autómentő. De úgy láttam nem vagy olyan állapotban, és akkor még nem is terveztem, hogy ide jössz.
- Elfogadva. - kacsintottam rá - De nem is szándékozom a nyakadon élősködni! A bátyámhoz nem megyek vissza, így marad a saját lakás lehetősége.
- Engem nem zavarna! - nézett rajtam végig kacéran.
- Nem, ezt ne csináld! - pattantam fel - Ismerem az olyan pasikat akik nem gondolnak semmire, csak magukra! Ha olyan vagy, ne is menjünk bele! - suttogtam a végét csalódottan, és kimentem a szobából. Akkor úgy voltam vele, hogy összekapkodom a cuccaimat, és elmegyek onnan, de ő utánam rohant és a vállam fölött visszanyomta az ajtót.
- Nem úgy gondoltam. Sajnálom. - suttogta a fülembe - Nem tudom mi van velem. Még sohasem mondtam ilyet senkinek sem, csak te olyan szép vagy, és olyan más mint a többi lány akit ismertem. - miközben beszélt én lassan elmosolyodtam, és tudatosult bennem; ő nem olyan. - Megfordulnál kérlek? Meghalok, hogy nem tudom mit gondolsz! - eldobtam a cuccaim és megfordultam, nyakába fontam a karom.
- Szerinted.mit.gondolok? - kérdeztem minden egyes szó között, apró csókot nyomva a szájára.
- Nem tudom... nem értettem rendesen.. megismételnéd? - nevetett, a homlokomnak döntve a sajátját.  Én is elnevettem magam, és adtam neki egy hosszabb, mélyebb csókot.
- Na így már világos? - simítottam végig a hátán.
- Mondjuk, de még így is motyogtál egy kicsit.
- Ezt kikérem magamnak! Sohasem motyogtam, most sem fogom elkezdeni! - csóváltam meg az ujjamat az orra előtt, jelezve, hogy most engedjen el. - Megszáradt már a cuccom? - ő időközben kihozta a kajáját és a pultnak dőlve evett, így csak rámutatott egy kisebb szobára.
Én bementem és megtapogattam a szárítótól lelógó pólót és gatyát, de ahogy a kockás inghez értem, elakadt az lélegzetem. Pánik tört rám, a gyomrom összezsugorodott és föld kiszaladt alólam. Hüppögve téptem le a darabot, és a nappalin át az ablakhoz rohantam. Teljes erőmmel kivágtam rajta, majd a térdem végleg megadva magát összecsuklott. Hirtelen a padlón találtam magam, zokogtam és átöleltem a térdem. Aaron elejtette,vagy dobta a tányért és hozzám rohant.
- Sss, nyugalom! - húzott magához - Nincs baj, nincs baj..
- K..köszönöm. - öleltem át szorosan.
- Micsodát? Mindegy, de mit dobtál ki az ablakon?
- Egy rohadt inget! - morogtam. Ő bólogatott, de közben mosolygott. Egyszer majd talán elmondom neki. Visszamentem a mosókonyhába, és felöltöztem. - Hogyan jutok el a bányámhoz?
- Hol lakik? - én elmondtam a címet, meg egy két emlékezetesebb dolgot, mire ő hívott nekem egy taxit, és adott rá pénzt, amit nagyon rühelltem.
Mikor a kocsi lefékezett az öreg Volvo mellett, oda adtam pénzt, és lassan kiszálltam. Pontosabban kikúsztam. Berohantam a kapualjba és csengettem. Imádkoztam, hogy a bátyám legyen az. 10 perc után sem szólt bele senki, így hátramentem, és felmásztam a tűzlépcsőn. Óvatosan az erkélyre léptem, és megállapítottam, hogy az üveg úgy van ahogy tegnap is volt. A szilánkok még mindig beterítették a padlót, és az én alvadt vérem is ott volt. Csöndesen beléptem a lakásba-az Aarontól kapott szállodás papucsnak hála nem vágtam szét a lábam- és ellopództam az ajtóig. Mikor nem hallottam kintről semmi hangot kiléptem. A folyosón látszódtak a dulakodásunk nyomai, úgy tűnik senki sem járt itt tegnap óta. Kirohantam a nappaliba, és felkaptam a kocsikulcsot az asztalról, onnan ahova még tegnap ledobtam. Visszarohantam a hálóba, megfogtam a bőröndömet és kivágódtam a folyosóra. A lifthez siettem, de az az rohadék szépen, lassan, nyugodtan vánszorgott fel, ezért inkább a lépcsőt választottam. A földszinten elkezdtem háttal kitolni az ajtót, de meghallottam Peter hangját. Behúztam a fejem és az ablak alá bújtam. Ők a lifthez álltak, örültem, hogy nem azzal jöttem le. Mikor beszálltak, én kirohantam, mert gondoltam, hogy észreveszi a hiányzó bőröndöt,kulcsot. Igazam is lett, mert amint beszálltam a kocsiba és magamra zártam az ajtót egy dühös ordítás hallatszott a ház felől, én pedig beletapostam a gázba. A kocsi a hirtelen sebesség változás miatt felhördült alattam, de hűséges baráthoz méltón gyorsulni kezdett. Mikor Peter és Jason kivágódott a házból, én pont akkor fordultam be a sarkon. Kapkodtam a levegőt, és csak percek múlva lassítottam, de így is folyton a visszapillantót lestem, aminek majdnem egy macska halála lett a vége, de időben észrevettem, viszont így legázoltam egy virágágyást. Egy idő után megérkeztem, de nem találtam közvetlen parkolóhelyet, ezért egy kicsit arrébb kellett megállnom. Mikor nyúltam volna az ajtó fogantyúja után, valaki elkapta a kezemet. Én felsikoltottam, a bőröndömet elejtettem.
- Héé, kiasasszony! Csöndesebben! - fordított maga felé...a portás!
- Uramisten! Bocsásson meg, de nagyon megijesztett John! - ráztam a fejem.
- Josh a nevem. - vette fel a bőröndöm.
- Nagyon sajnálom. Elég zaklatott voltam tegnap este, nem emlékeztem pontosan. - nyúltam a csomagom felé.
- Nincs baj. - mosolygott - Ne, kérem hagyja, felvitetem! - mutatott a bőröndre.
- Egyedül is fel tudom vinni, de azért köszönöm! - mosolyogtam én is, és kivettem a kezéből. Ő csak elképedve bámult rám, és mikor beszálltam a liftbe, még akkor is csak nézett utánam.Nem volt kulcsom ezért bekopogtam, és vártam. "Ne hagyd, majd én!" hallottam bentről Aaron kiáltását. Pár másodperccel később egy nő nyitotta ki az ajtót. Egy szép nő. Egy nagyon szép nő.

http://www.youtube.com/watch?v=AWiccrTB4LM

Hozni kéne máááár..

Tudom, tudom, hozni kéne már az új fejezetet, de írás képtelen vagyok ennek a blognak a szempontjából. :(
Meg most olyan sok dolog történt, minden... De ez nem ebbe a blogba tartozik, hanem a másikba... (ha érdekel katt ide!) De ígérem, megpróbálom rávenni magam! :(
Soksok puszi, ölelés! <3
xoxo.: Faith